Székelyné Kőrösi Ilona (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1995-1996 (Kecskemét, 1997)
Előadások dr. Fazekas István köszöntéséhez
vezetésnek címzett szemrehányásokat, másutt meg helyettük óvatos elhallgatásokat találunk. Azt hiszem a város és múzeuma viszonya elfogulatlanabb mérlegelésének legfőbb ideje, hiszen ma már, amikor semmi okunk esetleges következményektől való félelmekre, aligha kerülhető meg a kérdés. S talán helyesebb, ha vizsgálódásunkat ezúttal nem a múzeum, hanem a város szemszögéből kezdjük. E körben talán felesleges bizonygatnom, a Jász-Kunság területének kihasítása a renitens vármegyék hatásköréből - egy magyar anyanyelvű kisebbség létrehozása az ország szívében, amelynek keretében a 250 éve telepített város lett a kerület közigazgatási székhelye -, Kiskunság-szerte felgyorsította a fejlődést. E területek kollektív megváltakozása az úrbéri terhek alól létrehozta a települések önszerveződését, jelentős paraszt-polgári réteg fejlődött ki, mely a mezőgazda- sági konjunktúrák következtében tehetőssé vált. E mezővárosok önkormányzata azonban nehezen birkózott meg a korszerűsödő közigazgatás és városi működés megkövetelte feladatokkal és költségekkel. Jó néhányuk az első szigorú megmérettetés alkalmával nagyközségi sorba visszasüllyedni kényszerült. A megmaradt nagyobb városok korszerűsítésük, közcélú beruházásaik költségeit csak vagyonuk - elsősorban ingatlanjaik - megterhelésével, értékesítésével tudták előteremteni. Napjainkban ezt jobban meg tudjuk érteni, hiszen hasonló jelenségek tanúi lehetünk. Semmi okunk tehát kételkedni Banner János közlésében, aki szerint a szűkkeblű város a század első éveiben gyűjtésből, hagyatékból, stb. létrejött Kiskun Múzeum fenntartását, fejlesztését nem támogatta. A későbbi nagyhírű professzor - tanítómesterem - ugyancsak a kolozsvári egyetem neveltje, a kecskeméti születésű Posta Béla tanítványa volt az alapító Szalay Gyulához hasonlóan, így bizonyára első kézből értesült az általa jól ismert gyűjtemény sorsáról. A város vezetésének azonban aligha róható fel, hogy a századforduló és a századelő nagyszabású tervei, beruházásai közepette nem volt olyan nagytekintélyű polgár- mestere mint Kecskemétnek. Kada Eleknek is meg kellett vívnia harcait a városi vezető testülettel a kulturális kiadások, beruházások érdekében. Utódjaként Szabó Kálmán is országos szakmai tekintélyre tett szert, de O is csupán a város vezető köreihez fűződő személyes barátságának köszönhette, hogy a számvevőséggel támadt mindennapos vitáit többnyire a maga javára tudta eldönteni. Ami a Kiskun Múzeum gyűjteményének további sorsát illeti, az Szabó Kálmán ifjúkori gyűjtéseinek néprajzi anyagával is gyarapodott, e gyűjtemény másik fele a kecskeméti múzeumba került. 1912-ben addigi tárolási helyéről a gimnázium alagsorából hosszú időre a kis-városháza emeleti helyiségeibe költözött az anyag. A két háború közötti időszakban egy végrendelet által a városra szállt hagyaték előírásai folytán, - amint ezt Fazekas István összefoglalásából megtudjuk, - lehetővé vált volna új múzeum-, és könyvtár-épület felépítése. A város azonban nem ezt a megoldást választotta, a hagyatékból a kórház építését kezdték meg. A múzeum gyűjteménye viszont 1940-ben mai épületébe, a Kiskun Kerület hajdani székházába költözött, melynek emeleti helységei maradtak meg a megyei alispán hivatala tulaj12
