Sztrinkó István (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében, 1986 (Kecskemét, 1987)
Farkas József: Egy szőke kislány emlékére – adalékok a Zsuzsika-szerelem történetéhez
170 A legátszellemültebben, a korai versekben ír róla a költő. "Álmodom-e?/ Vagy, látok igazán?/ S akit látok,/ Tündér-e vagy lány?/ Akár leány,/ akár tündér lenne,/ Mit bánnám én/ Csak belém szeretne/. A kronológia nem adja meg, hogy nap nap után, mely versek születtek. Ez a kis mű "kezdetinek" tűnik. Talán az első. A következőkből, a két konkrétan Zsuzsikához címzett versből már többet is megtudunk. Az elsőben például: "Megrészegített kelletned, (fölfordította eszemet" - írja. És itt még nincs is igazán nekieresztve a férfiúi vágyakozás. Később egyre realisztikusabb, plasztikusabb lesz a lányalak. "Kicsinyke szőke kisleányka - írja a második Zsuzsikáhozban - az én szerelmem nagy", sőt "azon volnék én, hogy te lennél/ Énnékem feleség." Az eszmei közelítés is kevés már; hús-vér problémákkal terhelődnek a sorok. A kapcsolat tehát nemcsak egy "felvett" költői téma, a remek lakásért és ellátásért hálából írt mementó volt. E sorokat nem valószínű, hogy hangosan olvasta Petőfi Nagyék asztalánál: "Llgy esténként csak nekiülök/ Te meg majd az alatt/ Lefekszel, megmelegíted/ előre ágyamat./ S ha elkészül egy-egy dicső vers/ én is levetkezem/ Hozzád simulok és azt mondom:/ Menj beljebb, gyermekem!" Ezek egy tavasztól mámoros, huszonegy éves fiatalember remekbe szabott költői vágyakozásai, a tiszta-szoba udvarra néző ablakánál. Az "Éjjel! "című is így születhetett. "Ott átalellenben lakik/ Az én kedves babám;/ Azt várom én, ha valahogy/ még megpillantanám."/ Versek, költői sorok! A valóság ma már nehezen modellezhető. Azt tudjuk: hamar végeszakadt az idillnek. A verssorok magukért beszélnek: "miért van szívednek kőkemérysége?" - kérdi a Te szivemnek szép gyönyörűsége címűben és másutt: "Te a világon/ a legkegyetlenebb vagy..." - panaszolja. A kapcsolat tehát nem teljesedhetett ki. Hatvani írja: "A lányok nincsenek arra hivatva, hogy a zsenit felismerjék, tehát Petőfit nem igen rajongták körül." Ez így volt Dunavecsén is, bár Hatvani szerint Nagy Zsuzsika volt "az egyetlen tiszta női teremtmény, aki őt valaha is jó szemmel nézte." Hogy volt, hogy nem? Az biztos. A felfokozott indulatok, a Petőfit lenéző, vejéül nem akaró Nagy Pál ellen, téves feltételezéseken alapultak. Petőfi ugyanis - az egykori vándorszinész - túljátszottá magának, és barátainak a "fájó szerelmest". Szerelmes volt, de nem halálosan, csak úgy, amint minden fiatalember a májusi estéken. Nagy tervei voltak Pesten. Fontos állás várta; köteteket szerkesztett stb. Nagy Pált pedig - ez derül ki a vecsei versek ide vonatkozó verssoraiból, hangulataiból - idős barátként tisztelhette. "Ott fennt lakunk Pest városában.../ - irja a főbérlő lányához - Az élet ott vig ám!/ De az Atyushoz is lejárunk/ kivált pénzfogytán./" Petőfi júniusi távozása után néhány nappal már Pestről, arról ir Ke- rényi Frigyesnek: "Tudod ki az ki Pestre elkisért?/ A bu - egy szép szőke kis gyermekért./ Szegényke! Titkolá, hogy értem ég./ Midőn búcsúzni hozzá elmenék,/ oly szomorúan pillantott felém/ S ösztönszerü- leg én megölelém./ És csókot érzék, forrót, ajkamon,/ És könnyet érzék, forrót, arcomon/ Én nem tudám, hogy őtet szerettem,/ De midőn megindult szekerem,/ S elgondolám, hogy végképp elhagyom:/ elkezde fájni a szívem nagyon./ - És az összefoglalás: "Mi egymáséi soha nem leszünk,/ - írja - Egymást feledni lesz talán eszünk./ Ez a rövid summája a versekkel gazdagított kapcsolatnak. /Talán a romantikus, csókkal-könnyel zárt szerelem motívuma sem hiteles. Igaz a patetikusabb Petőfi biográfusok egy része - így Hatvani is - készpénz-
