Sztrinkó István (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében, 1984 (Kecskemét, 1985)
Sztrinkó István: A Duna-Tisza közi népi építészetet alakító tényezők a 18–20. században
86 ződményt, az ún. réti mészkőt kell megemlíteni. A réti mészkő szilárdságban, nem vetekedhet ugyan a hegyvidéki kőzetekkel, de helybeli bányászata miatt, ami egyben olcsóságot is jelentett, a két víz közének nagy területein használták építőanyagként . A népi építészet vizsgálatakor számolnunk kell bizonyos történeti folyamatok hatásával is, mindenekelőtt a terület török utáni, 18. századi újranépesülésével, a migrációs kapcsolatokkal. A Duna-Tisza közén a török utáni időben a népsűrűséget tekintve népesedési vákuum alakult ki. Ez a tény, valamint az, hogy a vármegyeszervezet és a földesúri hatalom csak a Rákóczi szabadságharc utáni időben szilárdult meg, a spontán migráció egyik legfőbb célpontjává tette a területet. A szervezetlen költözési mozgalom azonban lényegesen nem változtatta meg a települési szerkezetet, életerős, új községek ezen a módon nem jöttek létre. Az 1720-as évektől a Duna-Tisza köze újranépesülésében a földesurak által kezdeményezett, szervezett telepítési akciók váltak meghatározóvá. Számos, a török alatt elpusztult település éledt így újjá. Az egyik legnagyobb telepítő, lévén a legnagyobb földesurak egyike, a kalocsai érsekség volt, ki többek között Géderlakot, Hajóst, Dusnokot, Kecelt és számos más települést élesztett újjá. A vidék földesurai közül jelentős telepítéseket végzett Száraz György, Ráday Pál és a üattay család. A bácskai kamarai birtokok újjáélesztésében nagy szerepük volt az 1762-es és az 1782-es telepítési pátenseknek, hatásuk azonban jobbára a mai országhatáron túli területeken mutatkozott. Eszak-Bácskában nem volt szervezett kamarai telepítés, a lakott helyek népének kirajzásai és a Czobor, Rudics családok tevékenysége vetették meg az új élet alapjait. A Kiskunságban a redemptioig három új község jött létre tudatos telepítés eredményeként. Az 1719-ben létrehozott Dorozs- ma, az 17^3-úan újjánépesített Kiskunfélegyháza és Kiskunmajsa i.a lakosságának legnagyobb részét a Jászságból kapta. A Duna-Tisza köze újratelepítésében résztvevő népesség származási helyeit vizsgálva megállapítható, hogy a török alatt is itt élő alapnépesség erőteljes felülrétegződést kapott az ország északi megyéiből s más nemzetiségű területekről is. A nagyjából 1728-ig tartó spontán migráció időszakában a népességmozgásra elősorban az észak-déli irányultság volt jellemző. Főként a Felvidékről, a felső-magyarországi vármegyékből érkeztek új lakosok. Ugyanakkor más irányokból eredő, s a területen belül zajló lakosságcserével is számolni kell. A kalocsai érseki uradalom 1725-ös urbáriuma alapján pl. kimutatható, hogy a kalocsai Sárközbe Pest megye északi részéből, Baranyából, a Délvidékiül és a tolnai Sárközből is költöztek új lakosok. Ebben az időben Bácskában a délszláv népelemek felszivárgása figyelhető meg, kik végleges letelepülésükig többször is változtatták lakóhelyüket. A nemzetiségi összetételben maradandó nyomokat hagytak a szervezett telepítések. Kiskőröst, Dunaegyházát szlovákokkal, Hajóst, Iiartát, Császártöltést németekkel, Dusnokot, Csávolyt délszlávokkal népesítették be, kik nagyobb közösségekben élvén napjainkig megőrizték nemzetiségi kultúrájuk számos jellemző elemét. A 18. század közepére a migrációs és telepítési hullám elcsitul, s ekkorra nagyjából kialakulnak a terület települési viszonyai, bár a folyamat még korántsem tekinthető befejezettnek. Még a század vége felé is jönnek létre új települések az
