Sztrinkó István (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében, 1984 (Kecskemét, 1985)
Majsai Károly: Petőfi Szerelem gyöngyei ciklusa és a szalkszentmártoni szájhagyomány
127 Szerelemnek lobogója. Alacsony kis ház..., Mihelyst megláttalak... Ezeket követi az Amióta szerelembe... című költeménye; Amióta szerelembe estem, Igazán, hogy féleszű vagyok. Szemkötösdit játszanak fejemben S falnak mennek a gondolatok. Toliam gyakran a porzóba mártom, A tintát meg porzónak veszem. S mindez hagyján! de mikor szájamba A szivar tüzes végét teszem. Ez a kedves, dévaj kép tér vissza később az Úti levelekben, Júlia szerelme idején; „Az öröm úgy jár keblemben és fejemben, mint a részeg ember a szobájában; hányja, veti a bútorokat, asztalt fordít föl, székeket tör, ablakokat ver be s mindenképpen garázdálkodik. Bolond, szilaj fiú a váratlan öröm." A bokrétát, melyet nekem adtál kezdetű versében idézi fel Petőfi a gödöllői kertben való sétájukat, amikor Mednyánszky Bertával a hazáról beszélgettek. E közben a leány virágot szedett, s a nemzetiszín szalaggal átkötve a költőnek adta. E bokrétáról szól ez a vers. A költő később említette Bertának, hogy őrzi a bokrétát; a leány kételkedett. Mikor azután Petőfi a Szerelem gyöngyei egy példányát megküldte, a könyvbe e vers mellé oda tette a száraz virágot. A lány hazafiságát s e bokréta hangulatát festik a Nála voltam... és Vasárnap volt... kezdetű dalok is, amelyek Pesten íródtak. A ciklus következője a Fa leszek, ha... című költemény. E vers kapcsán érdekes szájhagyományt őriznek még ma is Szalk- szentmártónban. Annak ellenére, hogy az irodalomtörténet a Szerelem gyöngyei ciklus minden versét Mednyánszky Bertához fűzi, ellenkezője máig elevenen él a helyiek emlékezetében. Köztudott a szalkszentmártoni Petőfi-kultusz, a Petőfi iránti szeretet. A Vasárnapi Újság 1901. évi, 11. számában Baksay Sándor református püspök írt arról az ünnepségről, amelynek keretében 1901 március 15-én emléktáblát helyeztek el a Petőfi- -ház falára, megörökítve rajta, hogy az 1945-46. esztendőkben a ház falai között lakott a költő. „Most is ugyanazon alakjában, a melyben a nagy Festetics György Szalkszentmárton egykori földesura megépíttette. Nagy tágas udvari helyiség, térés ivó, és egy pár szűk vendégszobával, melyek közönséges utasnak ritkán, de átutazó diáknak mindenkor meg-megnyílnak, ... Kétségtelenül a kis városkának ép magyar lakossága, örege, apraja tudja ma, ki volt a jó öreg kocsmáros, - sőt találkozunk nagy számmal, a kik magát a tulajdon költőt a Sándort is szín- ről-színre látták." - olvashatjuk többek között a tudósításban . Az emléktábla avatási ünnepségének szépsége - melyet az akkor készített fénykép, s a ma élő öregek visszaemlékezése is igazol - bizonyára felszínre hozta a visszaemlékezéseket; s talán akkor alakult ki, tudatosodott az a szájhagyomány, amely generációkon keresztül őrződött. 1846-tól 1901-ig ötvenöt esztendő telt el. Voltak tehát az ünnepségen olyan résztvevők, akik „Sándort is színről színre látták." Az akkori tízévesek hatvanöt évesen, a tizenöt évesek Jwtvehévesen, a húszévesek hetvenöt évesen vettek részt az ünnepségen, mint a költő kortársai. Olyanok is tehát, akik Petőfinél csak három évvel voltak fiatalabbak. így a második és a harmadik generáció az első nemzedék nyelvén keresztül bőséges visszaemlékezés! anyaggal lehetett gazdagabb.
