Szabó László: Néprajzi gyűjtések a Duna-Tisza közén(Monumenta Muzeologica 2. Kecskemét, 2008)

A Duna-Tisza köze mint alakuló emberi táj - Táji adottságok

adót, akkor megfüstölték a jószágát, vagyis szélirányból kalapzsírt, állatbőrt, emberi szőrt füstöltek, mitől a jószág úgy megvadult, hogy világgá szaladt. Eközben néhányat ki lehetett szakajtani közülük, s foghatta a fejét a pásztor, hogyan számol el a hiánnyal. Csak néhány legendás hírű pásztorfejedelem ismerte a füstölés elleni védelem módját, a többség inkább megadta a sarcot.

Az 1 870-es évektől nyugodtabbá vált az élet a pásztorszállások és cserények körül. A cserény, a Duna-Tisza köze jellegzetes pásztorépítménye Kecskemét környékén is általános volt. A gulyások és csikósok enyhe- lyét 1853-ban a következőképpen írták le: „A cserény egy négyszög alakú alkotvány vesszőből sövényszerüleg fonva, födél nélkül, rajta ajtó gyanánt egy térés nyilással. Ezen alkotvány egy helyről a másikra vihető s a pásztori vándorlásra igen czélszerü ... E sövényzet csak szél ellen használtatha- tik, s arra: hogy a gulyás- avagy csikós-személyzet abban, mintegy kerített helyen gúnyáit és főzőedényeit tartsa s egyszersmind főző-helyéül és zártkörű ebédlőjéül szolgál.” (Kubinyi Vahot, 1980.) A legkimódoltabb cserények már deszkafalakból készültek, s bejárattal szemben levő bal sarkot le is fedték. Ez a marhabőrrel vagy deszkával fedett rész volt a sátor, ahol a legértékesebb holmit tartották.

A cserény mellett volt helye a kétkerekű eleséges taligának, s a bejárattól kicsit távolabb állt a címörfa. Ez egy 6-8 m magas nyárfa volt, melynek tetejére vesszőnyalábot vagy különböző alakzatára összekötött szénacsomót erősítettek az ideiglenes legelőfoglalás jeléül.

46