Szabó László: Néprajzi gyűjtések a Duna-Tisza közén(Monumenta Muzeologica 2. Kecskemét, 2008)

A Duna-Tisza köze mint alakuló emberi táj - Táji adottságok

egy kis szatyrot. Szárcsa-, vadkacsatojás szedése ment leginkább. Érdekes, mihelyt olvadt ajég, azonnal megjelennek. Hogy tudják meg, nem tudom, de azonnal megjelennek ... Aki tiszta tojás volt, azt megittuk, aki fijas, azt elhajigáltuk. Olyan eset is volt, hogy másodmagammal mentem a rozsba. Felszállt egy vadkacsa, odamentünk, tojás volt benne, oszt már vittem is haza. Anyám elhasználta a mire kellett.” (Tiszakürt, Tiszakécske)

A város határának élővilága a vadászatra is lehetőséget adott. Különösen a madárvilág volt gazdag, de a nyúl, fogoly és túzok is vadászszerencsével kecsegtetett. Nem ismerjük még alaposan a kecskeméti népies vadászatot, ám nagy múltjára némi fényt vet, hogy már a XVI-XV1I. századokban gyakran emlegetik a darvászokat. A darutoll török és magyar urainknak egyaránt kedvelt dísze volt, ezért adók és ajándékok sorában majd’ mindig felbukkan a toll követelése. A kecskeméti darvászok ügyességét mutatja, hogy a XVII. században a szomszédos Kőrös városa itt vásárolta meg a szükséges darutoliakat.

A kecskeméti vadászat régiségére még egy tanú van, a bemutatott lőporszaru, mely valószínűleg a XVII-XVIII. századok fordulójának környékén készülhetett. Bizonyos, hogy nem sok párja forgott közkézen, inkább az úri vadászat kellékének tarthatjuk. A levéltári forrásokból tudjuk, hogy a város erdeit, vadászatra alkalmas helyeit is bérbe adta, s a bérlők a módosabbak közül kerültek ki.

A népies vadászat néhány emléke szerencsére egy 1862-es leírásban fennmarardt. írója elmondja: „a tanyai készség, vagy tanyaszolgák, gúnynéven: gányók, legnagyobb számát teszik síkföldünk vadászainak”. Mivel lőfegyverük nincs, csapdával, tőrrel vadásznak. „Egy illy tőr 100-200 öl hosszúságú, erős kötélhet alkalmazott igen sűrű dróthurokból állíttatván össze, gazos helyeken, faczövekekkel egyenes vonalban kifeszítettetett. A gányók tizen tizenketten egy társaságban, a kifeszített tőrrel szemközt nagy félkörben ostorcsattogás és iszonyú lármával eszközlék a hajtást. A nyu- lak vaczkaikból fölveretve egyenest a tőrvonalnak irányozták futásukat...” (Gömöry Frigyes, 1862.)

„E dróttőröket szinte napjainkig használják az orvvadászok. Pásztoraink kezén a karikás és a hajítófa is vadászfegyverré válik, ha úgy kívánja az alkalom. Különösen ősszel, ónos esőben forgatták mindkettőt haszonnal, mikor a túzokok szárnya elnehezedett, s így e nagytestű madár a csemegére vágyó pásztor könnyű prédájává vált.” (Sztrinkó I., 1983.)

30