Szabó László: Néprajzi gyűjtések a Duna-Tisza közén(Monumenta Muzeologica 2. Kecskemét, 2008)
A Duna-Tisza köze mint alakuló emberi táj - Táji adottságok
több telepítési és betelepülési hullámot ért meg. A legkülönbözőbb helyről érkeztek az új lakók, s az új meg új felülrétegződés is természetes állapotnak tekinthető. Bácska népességéről Fényes Elek azt írja még 1847-ben is, hogy „Bács vármegyének régi lakosai a török háborúban kipusztulván, a mostaniak nagyrészt maradékai azon jövevényeknek, akik nemcsak hazánknak, hanem Németországnak is különböző vidékeiről a múlt században ide szállítkoztak, s a Bánátot kivévén, egy vármegye sincs, hol a helységek úgy össze volnának zagyválva, s ahol egy fél nap alatt olly különböző nyelvű, vallású népre találna valaki, mint éppen itt”. (Fényes E., 1947. 227.) De e népesség magyar kulturális, majd nyelvi asszimilációja is éppen ilyen természetes ezen a tájon. Móricz Zsigmond számol be arról, hogy a város piacterén hímzett subás, szép tartású emberek csoportja pipázgatva beszélgetett, szép magyar bajusszal, kun süveg alakú kucsmában. Közéjük lépve meglepetve hallja, hogy tótul beszélgetnek. Kiskőrösön történt. Petőfinek, a legnagyobb magyar költőnek pátriájában. Ilyen ez a vidék, ilyen a népe. A Homokhátság természeti viszonyai, ha lehet, a Bácskáénál is mostohábbak voltak. Madarassy László 1912-ben kelt bugaci tájrajza Sztrinkó István szerint olyan, amit bátran vonatkoztathatunk néhány évszázaddal korábbi időszakra is: „Érintetlenül találjuk még itt a széksós bogárzótavakat, vízeres laposokat, a tocsogós kelőket, a haragoszöld sömjékeket, a szénás szittyákat, a zsombékos turjányokat, a ragyás vakszíkekeV, a gyöpes szigeteket, a kopár síványokat, a hegyes-völgyes buczkákat, a magányos kenyérváróhegyeket. A buczkák tetején szelíd nyárjasok rezgetik ezüstszín leveleiket, a domboldalakon bozontos borovicskák csenevészlenek, hitvány sefűsefafélét, a homokon királydinnyék közül emelik magasra boglyas Üstökűket az ökörfarkkórók; a fakó gyöpön bundás giz-gazok eresztenek mély taraczkot; szanaszét a mezőn száraz ördögszekeret hajt a szél; a siványokról lengő árvalányhaj integet a kelők hullámzó nádasának”. (Sz. Körösi Ilona - Székely György - Sztrinkó István, 1983. 3.) Ehhez számítsuk hozzá a vadmadarak megszámlálhatatlan sokaságát, s az élősködő rovarok felhőit. A Duna-Tisza köze tenger sík vidékén a szél szabadon száguldozhat, nemcsak a domborzati viszonyok teszik ezt lehetővé, hanem az is, hogy számottevő erdő, sűrűbb növényzet sem mérsékli erejét. Hirtelen támadt viharos szél, felhőszakadások éppen úgy jellemzik, mint a jászesőnek nevezett porviharok vagy a kisebb tornádók, aminek homokot kavaró tölcsérét (oszlopát) sárkányfaroknak is mondják. Több utazó illetve időjárási feljegyzések ezeket gyakran megemlítik. „Értünk estve Ceglédbe. Soha oly keserves útban nem voltam, mint ekkor 3 napig, mert a sebes hideg szél 19
