Szabó László: Néprajzi gyűjtések a Duna-Tisza közén(Monumenta Muzeologica 2. Kecskemét, 2008)

Az építkezés képes lexikona - Tűzhelyek, füstölők

alá begyújtva hamar vizet melegíthetnek, kisebb változatában naponta főzhetnek. A Duna-Tisza közére a XIX. században jellemző volt az asztalként is szolgáló falhoz vagy középre körüljárhatóan elhelyezett középpadka. Ezt rajzok, régi fotók és az emlékezet őrizte meg számunkra,

A szabadkéményes füstelvezetésnek nagy hátránya volt, hogy a felszálló szikra gyakran meggyújthatta a nádtetőt. Ezért a hatóság rendeletekben szabályozta használatát, módosításokat írt elő, s a lakosság sokféle megoldással kísérletezett, hogy különben a kitűnő és egészséges kemence- és padkarendszert megtarthassa. Ez amellett, hogy megóvta a szoba levegőjét, tartotta a meleget (központi fűtés, hőtárolós kályha!), alkalmas volt mindenféle hitvány giz-gaz, száraz növényi hulladék elégetésére is, ami nagy szó volt különösen a fában szegény Homokhátságon. Ilyen volt a fekvőkémény és a mászókémény. Az előbbinél a lepadlásolt, félig zárt terűvé tett kéményaljból boltozatos, félkör alakú, széles, tapasztott csövön átjutott el a füst, a másiknál a kéményalját leboltozták, és a padlástérben és téglakéményben folytatódott a kémény, amely áttörte a tetőt.

A megoldást azonban a kamin, kabin, kaminkémény hozta meg. A kéményalja is mennyezetet kapott, és a padkák is kikerültek innen. Csak a kemence előtti padkarész maradt meg, melyre kis ajtóval ellátott zárt füstcsatornát építettek. Az ajtón keresztül fütötték a kemencét, a füst pedig ezen a hasábszerü építményen jutott a szabadkémény lepadlásolás után megmaradt részébe, majd onnan a szabadba. A kaminkémény gyakran olyan széles volt, hogy a kemenceszáj mellett elfért egy kisméretű katlan is. Ezen alkalmanként gyorsan fövő, egyszeri ételek készültek, illetve a vizet itt melegítették.

A tanyaudvarokon álló füstölők nyújtott hasáb alakú, s ezért magas, menedékes tetejű vályog építmények, amelynek elöl két ajtaja van: alul egy kicsi, itt tüzelnek, ide rakják be a nedves fűrészport, forgácsot, gallyat, amelynek anyagát jól meg kell válogatni, hiszen a szalonna, sonka, kolbász ízért meghatározza a fa milyensége. A felső ajtón helyezik be a füstölni valót a keresztben álló rudakra. A szőlőkben füstölőt készítettek nagyobb méretű feneketlen hordókból is. A földbe építettek egy kis tűzteret, amelynek kivezető nyílására rátették a hordót, melynek felső harmadában keresztlécek voltak a füstölő számára. Ez aszalóként is használatos volt.

159