Bereznai Zsuzsanna: A népi táplálkozás hagyományai Székelyszentkirályon - Libelli Transsilvanici 11. (Kecskemét, 2015)
Néhány szó Székelyszentkirályról és vidékéről
Fejedelmi jobbágyok: Balázs András, Balázs Gergely, György Ambrus, Miklós Péter, Nagy Lukács, Simó Jakab, Simon János, Telekfalvi Domokos. Jobbágyok: Bereczki János, Csíki János, Lőrinczi Gergely, Lukács János, Magyari János, Péter Bálint, Szász Demeter, Szász György, Szondi János. Nemesek: Berze Máté, Berze Mihály, Vajda János. Említések: Antal Kovács, Balázs Lőrinc, Balázs Márton, Bartó Bálint, Bérezi Máté, Berze Istvánná Ilona, Bodó Antal, Bodó Bálint, ifj. Bodó Gergely, Bodó Mátyás, Bodó Péter, Damakos Balázs, Damakos Mihály, Fábián András, Fábián István, Fenyédi László, Gáspár Lőrincné Veronika, Gáspár Simon, Kovács Mátyás, Kovács Péter, Nagy Mihály, Pásztor István, Simó Márton, Szentkirályi Bálint, Szombatfalvi Benedek, Telekfalvi Lőrinc. A XIX. század közepén Orbán Balázs, „a székely múlt tudósa”, „a legnagyobb székely” tudósít e tájról:10 a „Bosnyák pataka” völgyében számos falu van elrejtve: Tibold, Fancsal, Szentkirály és az abba torkolló „Bálé patak” mellett Szenttamás és Ülke. Megemlíti Fancsal nevezetességét, a fancsali feszületet. A „cifra, mint a fancsali feszület” szóláshasonlat magyarázatául elmondja, hogy a falu lakói feszületet készíttettek, amelyen Jézust cifra zsinóros mentébe és veres magyar nadrágba öltöztették. Ülke pedig arról volt híres akkoriban, hogy ott készítették az egész Székelyföld számára a „czifra réz szeletkékkel kirakott, fodros fedelű fapipákat”. Szentkirály eredetileg anyamegyéje, azaz anyaegyháza volt Oroszhegynek. Zetelakáról is említést tesz, „hol minden ház egy zsendely műhely”, hiszen a Küküllőn fűrészmalmok sora metszi a deszkát, az emberek házépítésekhez szükséges „bornákat” faragnak, köteleket vernek, „fenyővizet” készítenek - mivel művelésre alkalmas föld kevés van, ezért az erdőt művelik. A vidék lakói a mai utazót is tudósítják a helyi nevezetességekről, elkacagják, milyen dolgokban különböznek egymástól, mely falu népe mivel foglalkozott régente. A környéken az emberek jól ismerik egymást, a szomszédos településeket, és derűs kedvvel sorolják a tréfás jellemzéseket, mert az mindennapi szójárás: A pity ókás Szentkirály, szentkirályi pityókások szólás arra utal, hogy a falu lakói burgonyát termelnek. A tibódiak vajasok voltak, mert tejtermékeiket a városba vitték eladni. Oroszhegy lakói voltak a szurkosok, mert fenyőszurkot, azaz fenyőgyantát szedtek, amelyből egyfajta olajat főztek. Kadicsfalva népe volt a salátás, a fenyédi a hagymás. Máréfalva volt a burrancs. Az ülkeieket mezítlábasnak csúfolták, mert olyan szegények voltak, hogy mezítláb, gyalog jártak a városba. A csiricsáré Keményfalva jellemzés hátterében az áll, hogy nagyszájúak, hőzöngősök, és oda sokan béköltöztek, sok az idegön- ség. Azok nem úgy vótak, mint itt Szentkirályon, hogy mindenki magyar. Ott a nők is olyan iszákosak vótak, nem úgy viselkedtek, mint itt, Szentkirályon. A zetelakiak voltak a bognyesők, bognyeső Zetelaka, mert erdei fakitermeléssel foglalkoztak: a fenyőfát csapolni köll, deszkát vágtak, kézzel dolgozták föl, és vitték Medgyesfelé, épületanyagnak, a fenyőfából éltek. A siménfalviakra azt mondták, hogy kosarasok, kosaras cigányok, mert kosárnak való fűzfavesszőt ültettek, abból kosarakat, asztalt, széket készítettek. A ma10 ORBÁN Balázs, 1868. 64. 9
