Bereznai Zsuzsanna: A népi táplálkozás hagyományai Székelyszentkirályon - Libelli Transsilvanici 11. (Kecskemét, 2015)
Élelmiszer-alapanyagok megtermelése és beszerzése
volt 2 fejősmarha, 5 juh, 2 disznó, 10-15 baromfi. Az 1950-es években Bálint Julianna, született László Julianna gyermekkorában a következő állatokat tartották: 2 tehén, 2 tinó, 2 fekete disznó, 8-10 juh és 7-8 bárány, 15-20 baromfi. Bival a gazdaságukban ekkor már nem volt, ám az 1960-70-es években a kollektívben még tartottak bivalyt. Ugyancsak az 1950-es évek paraszti gazdaságára emlékezik Lőrincz Margit, született Bodó Margit: 2 disznó (anya és vágójászág), 2 ló, 1 konyhatehen (fejőstehén), 1 borjú, 10 juh, 40-50 majorság. Az 1950-es években a beszolgáltatási kötelezettség szerint a parasztcsaládoknak tojást, tejet, húst és gyapjút kellett állami felhasználásra leadniuk. Az 1960-as években Lőrincz Mária, született Veres Mária családjában 1 tehenet, 2 lovat, 5-6 juhot és 15-20 baromfit tartottak. Egynéhány család méhészettel is foglalkozott: — Nekünk vót vagy húsz család is. Azok rajzottak... Azokfémentek az erdőbe, s maguknak egy odúba' szállást vertek. Ott vót a mézlépesztő, s onnan hoztak. A méhnek van lépe, oszt csinálnak ők maguknak, mindegyik egy-egy odút. Azt a lépet emberek onnan hazahozták. Innét szöktek el, rajoztak. Ha nem vettük észre, elmentek. Nem lehetett megfogni. Odvasfába betelepedtek. — Hét-nyolc család méhünk vót. Apám ebéd után lefeküdt, aludt, utána ment ki a méhesbe. Vót egy külön ház, ott vót egész estig, örökké dógozott. Gazdálkodó paraszt és asztalos is vót, tudott kaptárt csinálni. A pergető fábó’ vót, kézi. Ettünk örökké mézet. A lépesméz nagyon jó orrdugulásra. Mikor meg vótunk fázva, adtak egy lépesmézet: Rágjad, és az orrod majd kidugul! Öt perc alatt kidugul! Nem csak a méz kell, a lépesméz! Az nagy orvosság! A propoliszt a pálinkába szokták tenni, minden reggel egy pohárral megiszunk. Az is előfordult, hogy a családok összefogva tartottak méheket: Vót négy család, négy kas. A méheink a szomszédba’ vótak, a szomszéddal közösen vót. Édesapám testvére lakott a szomszédba, de a bátyám rendezte. Kecskét nem minden háznál tartottak, noha úgy vélték, hogy a kecsketej nagyon egészséges táplálék a gyermekek számára. Ennek okát abban látták, hogy a kecske minden füvet, rügyet, virágot megeszik, ami ágaddzik-bogaddzik. Ám egyesek sajnálnák levágni az állatot: Le nem vágnám, mer' az sír, bőg - ha nagyon muszáj, megcsinálom, de ha nem - nem... Ám fejőstehén minden paraszti portán előfordult. Egy idős férfinek fiatal korában az a sors jutott, hogy az állami gazdaságban és otthon egyaránt az ő feladata volt a tehenek fejése: Tizenhét esztendős koromba húsz darab tehenet fejtem naponta a kollektívbe’. Otthon is én fejtem. Édesapám nem fejt sose. A gyermekek fejtek: ahogy nőttünk, sorba’. Ittuk frissen, úgy habosán. Olyan is vót, hogy naponta négyszer-ötször es megfejtük, ha édesanyám nem főzött levest. A nyomorúság az embert megtanította mindenre... Általában azonban naponta kétszer fejték a csordából naponta hazajáró fejőstehenet. Az olyan tehenet, amely kicsi bornyús, azt felteszik az esztenára, azaz a hegyi legelőre. A kisbornyús tehenet fenn szopja a borjú, nem kell fejni. A meddő tehenet vagy a fiatalt, amelyik még nem borjúdzik - nyáron nem etetik otthon, hanem szintén felhajtják a legelőre. 25
