Bereznai Zsuzsanna: A népi táplálkozás hagyományai Székelyszentkirályon - Libelli Transsilvanici 11. (Kecskemét, 2015)
A sokszínű erdélyi és a székelyszentkirályi konyha
amelynek jótékony hatásai közül a szív- és érrendszeri zavarok gyógyítását ismerték. A vadalmából ecetet főztek, a vadkörtéből pedig pálinkát. A varsági ember életében a juhtej volt a legfőbb fehérjeforrás, amelyet nyersen nem fogyasztottak, csak feldolgozott formában: sajtot, ordát, túrót állítottak elő. Az otthon tartott tehén teje a család mindennapi tejjel való ellátását szolgálta, ám a hegyi legelőre kihajtott állatokat a húsukért, eladásra tenyésztették. A téli étkezésben a disznóhús volt a legfontosabb, húsvét előtt csak a disznóvágásból származó termékekre alapozták az étkezést. A legszegényebb családoknál azonban a nyár folyamán is a füstölt disznólábból főtt az egyetlen húsos étel. Húsvétra már főleg bárányt vagy tyúkot vágtak. A helyi éghajlat a burgonyatermesztésre volt a legalkalmasabb, amelyet szántóföldön termeltek. A kukoricaliszt mellett ez volt a legfőbb növényi táplálkozási nyersanyag. A zöldségfélék között pedig a káposztának volt kiemelkedő szerepe, elsősorban savanyítva tartósított formában. Nem termett sokféle gyümölcs: a szilvából, almából és körtéből lekvárt főztek, az aszalt gyümölcsöt az oroszhegyiektől vagy az udvarhelyi piacon vásárolták. A varsági ember sovány, hegyi földjén nem nőtt meg a búza, csak az árpa és a zab, búzát csak az 1970-es évektől termeltek saját fogyasztásra. A legszegényebb családok az Alföldre jártak aratni részes aratóként - nekik gyakrabban jutott búzakenyér az asztalukra. Székelyvarság népének fő megélhetési lehetőségét az erdő jelentette, a XX. század közepéig lényegében minden család az erdőből élt: a férfiak eljártak az erdőre dolgozni. Ám még a XX. század végén is az erdő biztosította a fő megélhetést. Az erdei munkák idején sajátosan alakult a család megszokott étkezési rendje. A főtt és a hideg ételekből álló napi étkezési szokások felcserélődtek, hogy az erdőről este hazatérő férfiaknak ne kelljen újra főzni, friss főtt étel kerüljön az asztalra. így a vacsora lett a napi főétkezés, meleg főtt étellel. Az erdőre járó férfiaknak kenyeret, szalonnát és hagymát tettek a tarisznyájába. A korai indulás előtt otthon étkezők tojást rántottak vagy túrós puliszkát fogyasztottak. Akik pedig nem tudtak hajnali órán étkezni, azoknak a tojást egy csiporba tették, a puliszkát a tarisznyába csomagolták, majd az erdőbe kiérve láttak neki. Este az erdőből hazatérőket legtöbb esetben meleg levessel várták, mert igen levesösök voltak a varsági emberek. Vagy pedig puliszkát ettek tejjel, kolbászt vagy húst rántottak, azaz sütöttek a nehéz munkát végző embereknek. Tehát a gazdasszony mindig az erdőben dolgozók hazaérkezésére készítette el a napi főételt. A XX. század közepéig gyakran előfordult az is, hogy az erdei munkások a nagy munkák idejére kiköltöztek az erdőbe. Fakunyhót, kalibát építettek az erdei szálláson. A kaliba közepén tűzrakó helyet raktak: két vastag fát tettek egymás mellé, némi rést hagyva közöttük - a két fa között tüzeltek, és a rájuk helyezett lapos fenekű üstben vagy lábasban főztek. A puliszkafőző üstben készültek a levesek is. A munkások tarisznyában vitték magukkal az otthoni élelmet, ám az 1950-es évektől már hátizsákot használtak erre a célra. A XIX-XX. század fordulójának napi kétszeri étkezési rendjére utal az 1990-es években még az idősek által használatos röggeli ebéd és délebéd fogalmak. A XX. század folyamán azonban már télen háromszor, nyáron pedig négyszer étkeztek a varsági csa131
