Deme Ágnes: A széna szerepe Csíkszentgyörgy népének gazdálkodásában - Libelli Transsilvanici 10. (Kecskemét, 2013)
Étkezés és alvás a kaszálón
fogyasztottak pityókatokányt, puliszkát, esetleg kaszás levest, füstölt csülökkel. Ettek még tőtelékes káposztát belefőzött disznyólábbal, de igen kedvelték a túrós pityókalevest is. Amikor az asszonyok szekérrel az ételeket vitték ki a kaszálóra, gyakran használtak ládát. Ebbe tették a legszükségesebbeket: paszulyt, pityókát, esetleg törökbúzalisztet. A már elkészült főtt ételt kantáros fazékban gyalog is szállíthatták. A vizet 10-15 literes légelyben (dongás faedényben) tették fel a szekérre. Mezei szénafu esetében a kaszás férfiak nem dolgoztak nagyon messze az otthonuktól, így feleségeik könnyen vitték utánuk az élelmet, vagy maguk mentek haza napi egy közös étkezésre. Reggelit az asszonyok általában csak a mezőn dolgozó férjeiknek, fiaiknak vittek, a külső határban kaszálók maguk gondoskodtak erről. Az erdei szénafű túl messze volt ahhoz, hogy a feleségek már a reggelit is feltálalják. A mezőn azonban ezt könnyen megtehették, és napjában többször haza is tudtak menni. Este a férjek is követték őket, nem töltötték a mezőn az éjszakát. A havasi kaszálókra azonban a nők is úgy mentek, hogy arra készültek, az egész napot ott töltik. Ilyenkor magukkal vitték a teljes napi eleséget. Könnyített a helyzetükön, ha voltak otthon munkaképes öregek, akikre rábízhatták a háztartás ügyes-bajos dolgait. Nők azonban ebben az esetben is csak ritkán aludtak kint a havasi kaszálón, mig a férfiak ezt rendszeresen megtették. Több hétre is kiköltöztek, élelmet, szekeret, sőt még kutyát is vittek magukkal. Hangsúlyozni kell azonban, hogy az éjszakát csak erdei kaszáló esetében töltötték kint, a mezeiről mindig hazajártak. Egyes vélemények szerint az asszonyok esőben nem is keresték fel a havasi kaszálót, hiszen míg a szénát lekaszálni nedvesen is lehetett, takarni nem tudtak esőben, így aznap nem volt rájuk szükség. Az erdei kaszálón éjszakai szállás gyanánt kalibát építettek. A kalibánál jóval kezdetlegesebb hajlék a szállásfa alatt kialakított alvóhely volt. Alsó ágait levágták, alá szénát tettek, itt aludtak, főztek, vagy pihentek a kaszások.21 Kalibához általában fenyőágakat (hajlókat) használtak, hiszen a havasi területeken nem szenvedtek hiányt ebben a fában. Az ideiglenes szálláshely felépítéséhez azonban mogyoró-, vagy bükkágak is megfeleltek. Az egymásnak támasztott ágak (két ágasfa és egy fejfa) letakarásához egy pokrócra volt szükség, esetleg „kerget bántottak rá”. Fekhelynek megfelelt a már megszáradt széna. Gyakran ugyanezt alkalmazzák az építmény befedésére is. Egyes visszaemlékezések szerint, a fenyőágak csupán tetőfedésre voltak alkalmasak, az építmény vázát más fák ágai alkották. A tetőként funkcionáló fenyődarabok kerge lehántódott, a kicsorduló gyanta miatt így a faágak jobban illeszkedtek egymáshoz. A kalibának többféle megvalósulási formája létezett. Az alapvető szempont mindig az volt, hogy hány embernek kellett elférnie benne. Lefedését a fakérgen kívül zsendellye 1, vagy akár deszkával is megoldhatták.22 A szálláshely jól szigetelt volt, „ha leszakadt is az eső, nem ázott bé”. Esőben természetesen a munka szünetelt. A kényszerpihenő alatt az emberek például a szerszámokat javítgatták, haza csak ritkán mentek. Akkor indultak el mégis, amikor nagyon tartós volt a rossz idő, heteken át sem sütött ki a nap. Egyes emlékezések szerint még ilyen esetben sem költöztek vissza, csak a terméssel együtt 21 BÁRTH János 2004. 77. 22 BÁRTH János 2004. 80. 15
