Kothencz Kelemen: A berekeresztúri református egyházközség működése a XVI-XIX. században - Libelli Transsilvanici 2. (Kecskemét, 2007)
Az egyházközség irányítói, tisztségviselői
Talán nem túlzás azt állítani, hogy az erdélyi református települések egyházi igazgatása a középkorban erős szállal kötődött a községi hivatali igazgatáshoz. Adóhatott ez abból is, hogy a kommunitas tanácsát és az eklézsia konzisztóriumát ugyanazok a megválasztott személyek alkották.70 A berekeresztúri megye 1613-as határozata is a két intézmény közötti kapcsolatot tükrözi, melyben a lelkész és tanító elmaradott bérének behajtását az egyházi személyek a falusi vezetőkkel közösen végezték. „Az egészsz megye ezenn adta bé a’ kezét edgyik a’ másik[na]k a' János Deák házánál, hogy a ’ mikor a ’ Praedikátor és mester bérit meg szokták adni nyárb[an], napot hagyván a' megye 3 forint birsággal, tehát a’ végezett napokra valaki meg n[em] adná a’ kalongya bért, tehát mindgyárást a ’ nap után egy bizonyos napra a' Praedikátor és Schola mester mindenik faluba[n] ki mennyének és a’falut az egyházfők és a’ falubéli bírák öszve gyűjtsék és három forint birság alatt tartozzék a 'falu béreket fel igazíttani. Ha ki penig meg n[em] akarná adni, mox et de facto 3. forintot dully anak rajta a’ megye számára és a ’ bértis meg vegyék rajta. Ha penig valamellyik ezt neglegálna, el mulatná a ’ megye azon a 'falun 3. forintot dullyon a' bértis meg vegye. Ha hol penig olly vakmerő ember találtatnék a’ kit meg kelletnék dúlni, és a’ falut vagy számos embereket törvényhez hívna érette, avagy erőszakot tenne rajtok hogy házára mentenek, a ’ megye tartozzék melléje állani a ’ daloknak és meg oltalmazni. ” 71 72 A kepebeszolgáltatás alapjaként a Székelyföldön széles körben bevett szokás „ az az elv, hogy akinek 12 kalangyája terem, az ebből két kalangyát tartozik adni a lelkésznek." 12 Berekeresztúron is ez a gyakorlat volt életben. 1878 nyarán három keresztúri egyháztag, nevezetesen Kosa M. György, Csergő György és Tőkés János nem szolgáltatta be a kepét. A megyebíró a presbitérium elé terjesztette az ügyet, amely úgy határoztatott, hogy „az eddigi gyakorlat szerént minden kepéző gazda kinek 12 kalongya búzája terem köteles a’ kepét a' belső személyeknek kalongyául megadni — a' vonakodo hátralékosok also megye bírságára marasztatnak. " 73 1864. december 16-án a presbiteri jegyzőkönyveben rögzítették, hogy az egyházközségi tagok milyen szolgáltatást adtak papuknak, tanítójuknak. A jegyzőkönyvibejegyzés szerint négy osztályba sorolhatók a berekeresztúri kepefizető családok.74 Vegyük sorba osztályonként, hogy mennyi fizetséget adtak a papnak a házaspárok. Az első osztályt a két kalongyások alkották, akik a learatott gabonát csépeletle- nül, kévében szolgáltatták be. A fent idézett adat alapján ebbe a csoportba azok a házaspárok tartoztak, akiknek legalább 12 kalangya gabonájuk termett. A beadandó mennyiséget tekintve két kalongya gabonát adtak a papnak búzából és zabból. A beszolgáltatás 2/3 része volt a búza, 1/3-a pedig a zab. A második osztályba a két vékások sorolhatók, akik már csépelt búzával és zabbal fizettek. A búza-zab arányszám a két kalongyásokévdá megegyező, mert nekik is feleannyi zabot kellett beadniuk, mint búzát, csak nem kalongyában, hanem vékában mérve. A berekeresztúri szóbeli emlékezet szerint a véka mértékegység a környéken 20 liter gabonát jelentett. 70 Vö: KÓS Károly 1980. 463. 71 EREMVIGY. Matr. 222. p.; SZÓ. VI. 1897. 42-43. 72 Balassa Iván idézi Az Erdélyi Ref. Egyházkerület Állandó Igazgató-Tanácsának Emlékirata a székely- földi kepe megváltása tárgyában című munkából. (Kolozsvár, 1908.) BALASSA Iván 1996. 13. 73 BEKEPI. PJ. 1856-1892. 87. p., 1878. augusztus 17. 74 BEKEPI. PJ. 1856-1892. 21. p. 20
