Bárth János: A köröndi közbirtokosság három évtizede 1904-1933 - Libelli Transsilvanici 1. (Kecskemét, 2006)
Állatpásztorlás, nyájak és pásztorok
A pásztoroknak adott megbízás mindig egy esztendőre, illetve egy legeltetési szezonra szólt. Ha a pásztor jól végezte dolgát, egymás után több esztendőben is elnyerte az állást. A közbirtokosság az állatpásztorok közül marhapásztorokkal és sertéspásztorokkal kötött szerződést. A marhapásztorok a feladat jellegéből adódóan többféle néven szerepelhettek. Minden esztendőben volt a közbirtokosságnak tehénpásztora, aki a hazajáró tehéncsordát őrizte. Előfordult, hogy a tehénpásztor a bivalyokra is vigyázott. Máskor a bivalyok külön pásztor kaptak. A távoli havasi legelők marhapásztorát tinópásztor néven emlegették. A tehénpásztorokkal kötött egyezségek a XX. század eleje és az 1930-as évek között ugyanazon elvek szerint fogalmazódtak, bár apró, főleg számbeli, mennyiségi eltéréseket tartalmaznak. A tehénpásztorok, a hazajáró csordák őrzői kora tavasztól év végéig dolgoztak, „ahogy az idő engedte”. Némely szerződésben december 6-ig, máskor december 31-ig szabták meg az alkalmazás végét. A gyakorlatban a hó leestét tekintették olyan időpontnak, amikor a tehénpásztortól már nem várták el az állatok kihajtását. A belső határ marhapásztorainak előírták, hogy reggelente napfölkölte előtt kihajtsanak és az állatokat napnyugta után eresszék haza. A tehénpásztor-szerződések állandó visszatérő momentuma a déreltetés néven emlegetett deleltetés. Ebből a pásztornak külön jövedelme származott, mert pénzt kapott attól a gazdától, akinek a földjét delente trágyázták a marhák. Emiatt azonban a közbirtokosság alaposan szabályozta a déreltetés rendjét, nehogy az állatok kárára váljon a pásztor túlzásba vitt jövedelemszerző buzgólkodása. A legmelegebb nyári hónapokban napi két órát, a 11 órától 1 óráig terjedő időszakot engedélyezte a közbirtokosság a magánbirtokon végzett deleltetésre. A pásztor bérét az eléhajtott tehenek tulajdonosai adták össze: mégpedig teheneként bizonyos mennyiségű (6 kupa, 10 régi kupa, 1 liter véka) gabonát és bizonyos mennyiségű (pénzfajtától, inflációtól függő) bocskorpénzt. Régi hagyományt követett a pásztor anyagi felelősségének meghatározása. Az alkalmazók hangsúlyozták, hogy ha gondatlanság miatt vész el, pusztul el az állat, a pásztor teljes egészében köteles az árát megtéríteni. Ha farkas támadásának esik áldozatul a marha, a pásztor a kár felével tartozik. Ha ragályos betegség pusztítja el a tehenet, a pásztor nem tartozik semmivel. A havasi marhapásztorok vagy tinópásztorok, akik a kintháló növendék és meddő szarvasmarhát őrizték, legtöbbször május elejétől Szent Mihály napjáig (szeptember 29-ig) álltak szolgálatban. Anyagi felelősségüket ugyanazok az elvek jellemezték, mint a tehénpásztorokét. Bérüket az eléjük hajtott marhák után a gazdáktól kapták. A legeltetett állatok tulajdonosai állatonként bizonyos mennyiségű (1 liter véka, 8 kupa) gabonát és a pénz fajtájának, értékének megfelelő csekély bocskorpénzt fizettek a pásztornak. A havasi tinópásztorok farudakból készített kerítésben, vagyis kosárban tartották éjszakánként a rájuk bízott állatokat. Ez a kosár földjének alapos megtrágyázását jelentette. A kosarat időnként arrébb vitték, forgatták, hogy más területre is kerüljön trágya. A közbirtokosság szigorúan ragaszkodott ahhoz, hogy a kosarazás a közbir- tokossági legelőn történjen, hogy a trágyától a közbirtokossági legelő javuljon. A 22
