Bárth János (szerk.): Ezer év a Duna-Tisza közén - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 10. (Kecskemét, 2001)
Előadások–Tanulmányok - Pálóczi Horváth András: A településhálózat kiteljesedése, a népesség összetétel a kései középkorban (XIV–XV. század)
PÁLÓCZI HORVÁTH ANDRÁS A TELEPÜLÉSHÁLÓZAT KITELJESEDÉSE, A NÉPESSÉG ÖSSZETÉTELE A KÉSEI KÖZÉPKORBAN (XIV-XV. SZÁZAD) A késő középkori településhálózat, a népi építészet és anyagi kultúra módszeres régészeti kutatása az országban először éppen ezen a vidéken, a Duna-Tisza köze északi felében, Kecskemét környékén kezdődött el az 1920-as években. 1926-ban Kecskeméten tartotta vándorgyűlését az Országos Magyar Régészeti Társulat és a Magyar Néprajzi Társaság, s ez alkalomból Györffy István és Bátky Zsigmond, a neves néprajztudósok arra ösztönözték Szabó Kálmánt, a kecskeméti múzeum igazgatóját, hogy kezdjen régészeti ásatásokat a középkorban még lakott, később elnéptelenedett faluhelyeken, mivel a magyar népi kultúra történeti előzményeit ezek rejtik magukban. Az ásatások 1927-ben a középkori Baracs falu feltárásával kezdődtek, így kerültek napvilágra az első, hitelesen megfigyelt késő középkori falusi lakóházak Magyarországon, s néhány évvel később ezen régészeti eredmények alapján tárgyalhatta A magyarság néprajza az alföldi ún. középmagyar háztípus kialakulásának kérdését. A Szabó Kálmán és Papp László vezetésével tíz esztendőn át folytatott Kecskemét vidéki ásatások több mint 30 elpusztult középkori falu házait, temetőjét vagy templomát hozták napvilágra. A tudományos eredményeket és a régészeti emlékeket bemutató, magyar és német nyelven 1938-ban megjelent kötet, Az alföldi magyar nép művelődés- történeti emlékei a magyar tudomány nagy, nemzetközi szempontból is számottevő eredményének tartható, hiszen az elpusztult középkori falvak és a középkori paraszti kultúra régészeti kutatásával a XX. század első felében még csak néhány európai országban foglalkoztak. Úgy gondolom, ezen a helyen és ebből az ünnepi alkalomból, amikor a millenniumi tudományos ülésszakon egy évezred települési és népesedési folyamatait igyekszünk bemutatni, meg kell emlékeznünk elődeinknek erről a korszakalkotó vállalkozásáról, amely a hazai tudományos szemléletet is átformálta és jelentős régészeti és művelődéstörténeti tárgyi forrásanyagot hozott napvilágra. E kutatások maradandó településtörténeti eredményei között kell említenünk a középkori falvak elhelyezkedéséről, méreteiről, belső szerkezetéről, gazdálkodásáról tett megfigyeléseket, valamint a pusztulási korszakok elkülönítését. A Kecskemét környéki ásatások szerint a XV-XVI. századi kiskunsági falvak általában vizenyős-mocsaras terület által védett helyre települtek, többségük hosszan elnyúló (1-2 km hosszú), laza szerkezetű, a házak egymástól távol fekszenek, 35-70-140 m-re, látszólag rendszertelenül. Ez a településszerkezet - a gazdasági eszközök tanúsága szerint is - a viszonylag nagy arányú állattartással hozható kapcsolatba, így magyarázatként felvetődött, hogy a vidékünkön megtelepült kun lakosság jellemző településformájáról van szó. Hasonló megfigyeléseket tett Méri István 1948-1949-ben a Nagykunságban, Túrkeve-Móric kun falu feltárása során, ahol a házak átlagos távolsága kb. 70 m, a település hosszúsága kb. 1 km, a házak két sorban helyezkednek el. A Kecskemét melletti, a XIV-XV. században kun nemes család által birtokolt Szentkirály faluban 1969 és 1990 között folytatott ásatásaink ugyancsak ilyen településszerkezetet hoztak napvilágra, egymástól általában 50- 70 m-re fekvő, egy utca két oldalán húzódó házakkal. Mennyiben tekinthető vajon 35
