Bereznai Zsuzsanna (szerk.): A félegyházi mesekirály - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 9. (Kecskemét, 1999)
A meseolvasóhoz. Bevezető szavak Seres József meséihez
Gyermekkoráról szól a legtöbbet, a maga ügyességét, rátermeettségét, kiemelkedni törekvéseit idézi: egy hihetetlenül dolgos és kemény, mégis etikus paraszti életmódot tár elénk. Gondolom, nem esik e kötet tárgykörétől távol, ha megemlítem, mesekutatóprofesszorom, a nagy mesélőket a kutatás előterébe állító „magyar iskola” megteremtője, Ortutay Gyula a maga önéletrajzát is ugyanilyen minta szerint mondta el (ám ő már a Magyar Televíziónak). Bereznai Zsuzsa bemutatja a mesélés alkalmait a félegyházi világban. Seres is úgy tudja, hogy már gyermekkorában sok mesét hallott, ezeket meg is jegyezte. Sőt éppen az ő szavaiból is kiderül, hogy később is, szinte minden munka alkalmával, akár a katonaságnál is volt mesélés, és persze rövidebb történetek, viccek előadása. Könyv ritkábban van forrásként megemlítve, ám azt megtudjuk Serestől (amit a jó folklorista úgyis tudna), hogy Aladdinról szóló meséje könyvből ered. Máskor a stílus, a megfogalmazás árulkodik arról, hogy már nem csupán a népi szóhagyomány, hanem a legjobb változatában Benedek Elek által használt stilizált meseszövegek is megtalálták az utat a félegyházi tanyavilágba. Seres környezete nem volt analfabéta, ám az írott betűhöz sokan csak nehezen, ritkán jutottak. Noha volt tankötelezettség, a gazdák munkára fogható gyermekeiket nem szívesen engedték oda. Seres önéletrajzából is látjuk, generációknak volt ez az iskolába-nem-járás a sorsa. Ám ha ílymódon nem is lett belőlük tollforgató ember, annál jobb volt és maradt szóbeli memóriájuk, előadókészségük. Szinte egyszerre megjegyezték az új meg új meséket, és szinte észrevétlenül alakult ki ezek felidézésének biztos módja. A mai folkloristák narratív kompetenciának nevezik ezt, és egyre többször ezzel magyarázzák, hogy évtizedeken át is megmarad a mesélő előadókészsége. Seres szavaiból is kiderül, hogy a mesélő élvezi is azt, hogy őrá oda figyelnek, ha teheti, él az előadás alkalmaival. Megható, hogy a városba visszakerült, súlyos beteg, rokkant ember éppen meséivel vonz maga köré társakat. Ez a közönség élteti, és ide tartozik a gyűjtő is, akit félreérthetetlen módon szeret, szinte dédelget. A legszebb emberi jellemvonásokhoz sorolhatjuk ezt. És szinte elkerülhetetlen a tragikus vég: a második műtét után magát magatehetetlennek, haszontalannak érző ember egyszerűen nem akar tovább élni. (Most már magyarul is olvashatjuk a koraközépkor legnagyobb izlandi költőjének, Egill Skallagrímssonnak az életéről szóló sagát. Ennek egyik legnevezetesebb része az, hogy a fiát elvesztő költő hogyan akar meghalni: egyszerűen nem kíván tovább enni, mozogni, beszélni: egyszerűen élni.) Persze akármennyiszer is megszólalt a népköltészet szava a félegyházi tanyákon, azért nem mindenkiből lett Seres József! Amikor e kötetet meglepetésnek neveztem, ezt arra is értettem, hogy az ő esetében századunk második harmadában még mindig megtalálható volt a mesét tudó és a mesét megtanuló e tájon. Ezt általában egy 6
