Bárth János (szerk.): Tükörképek a Sugovicán - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 8. (Kecskemét, 1997)
Silling István: A Mosztonga legészakibb szentkútja, Máriakönnye és a szerb irodalom
Recens adataink is vannak, hogy Bezdánból szívesen mentek a máriakönnyei búcsúra még századunkban is. A vodicai forrás vize tehát gyógyító vízként híressé lett, s így csodatevő helyként keresték fel a bácskai keresztények. A hely szakralizációja már 1817-ben egyházi törvény által megtörtént. Az oltalmazó a legendákból is jól ismert Szűz Mária, a Bogorodica, akinek itt hullatott könnyeiből életet adó víz született, forrás fakadt. Ő ugyanis mindkét itteni vallásban (a római katolikusban és az ortodox pravoszlávban is) az élet hordozója, az életet adó „forrás”. Kultuszának erőteljes volta a középkor óta evidens, s így a törökök kiűzése után csakhamar tömegesen ideérkező szerbeknél, sőt a török korban is itt vándorolgató pravoszláv közösségeknél szintúgy kedvelt volt, mint a török megszállást itthoni tájon átvészelő katolikusok körében. Mária tisztelete pedig az iszlám vallásúak elvonulását követően felserkent, többek között az uralkodó Habsburg- ház hathatós támogatásával, valamint a korábbi helyükre visszatérő keresztény intézmények működése révén. Például a bajai ferences rendház História Domusában feljegyezték, hogy az 1826-os szentév alkalmából június 18-án nagy egyházi körmenetet tartottak, melynek harmadik állomása a Vodicza Mária-forrás kápolnája volt. Vizsgáljuk meg most, hogy a közelmúltban megjelent szakkönyvek milyen leírását adják a bajai Vodicának, avagy Máriakönnye búcsújáróhelynek. A Magyarország Szűz Mária kegyhelyei című kiadványban a következőket olvashajuk: „A Baja melleti Máriakönnye, szláv nevén Vodica, kedvelt búcsújáró helye nemcsak a katolikus magyaroknak, bunyevácoknak, sokácoknak, szlovákoknak és németeknek, hanem a görögkeleti szerbeknek is.” A kegyhelyről hiteles történeti okmányok csak annyit említenek, hogy a két forrás, szentkút körül a vallásos kultusz a XVIII. század folyamán alakult ki. A kegyhely őrzői annyit tudnak, hogy az 1700-as években egy gazdatiszt családjával arra ment kocsin és a források közelében a kocsi felborult, de a család egyetlen tagjának sem történt baja. A baleset szerencsés kimenetele annyira meghatotta a gazdatisztet, hogy hálából a források mellé kápolnát építetett és benne elhelyezte a Segítő Szűz Mária (Mariahilf) kegyképének egy másolatát. Az idők folyamán a kápolna több átalakításon ment át. Mivel a hívek kezdettől fogva nagy számban keresték fel a kápolnát és a forrásokat, s az imameghallgatások száma is nőttön-nőtt, az egyházmegyei hatóság kérésére VII. Pius pápa 1817-ben kegyhelynek nyílvánította és a zarándokok részére búcsúkat engedélyezett. (Szenthelyi-Mauks, 1988. 20. p.) Az utazó gazdag család szerencsés kimenetelű balesetét mi a Zombor környéki őiőovi tanyákon épült Havi Boldogasszony-kápolna, helyi nevén a Jozina-kapela eredetével kapcsolatban hallottuk (Silling 1. 1994). Vándormotívumról van tehát szó, amely a vidéken igen elterjedt lehet. A könyv további részében, valamint a Búcsújáró kegyhelyek Magyarországon (Barna G. 1990) című búcsúskönyvben is két érdekes eredetmonda olvasható, azonban ezek nagy valószínűség szerint Bérez Sándor: Zarándokok könyve című munkájából merítettek. Berecz Sándor királyhalmi - bácsszőlősi (Baéki Vinogradi) plébános 1986- ban adta ki művét, melyben ezt írja Máriakönnyéről: „A kegyhely keletkezéséről több szép legenda él a bácskai nép ajkán. Valamikor egy Mária-kép függött ezen a helyen és egy vándorlegény pihent meg alatta. A legény éppen szegénységén, nagy árvaságán sóhajtozott, amikor úgy érezte, hogy vízcseppek hullanak karjára. Nem tudta mire vélni a dolgot, mert eső nem esett. Körülnézett, hát úgy látja, hogy a Szűzanya siratja őt és Annak szeméből hullanak a könnyek. Mária meg is szólalt, hogy a forrásból merítsen vizet. Forrást azonban nem látott sehol sem, de azért lehajolt és im csodák csodája, Mária 69