Bárth János (szerk.): Dunáninnen-Tiszáninnen - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 7. (Kecskemét, 1995)
Sz. Kőrösi Ilona: A zsidó elemi iskola Kecskeméten (1840–1877)
1424, 1870-ben 1512, 1880-ban 1749 a számuk. Ez jól mutatja a zsidó lakosság számának állandó gyarapodását. A kecskeméti zsidó gyermekek oktatásáról egy 1799-ben készült, a várossal kötött bérleti szerződésben esik sző, mégpedig abban az összefüggésben, hogy a zsidók „Egy schlachternél s egy papnál többet nem tarthatnak, kötelesek lévén oly schlachten fogadni, ki mindnyájuknak eleget tegyen, és oly papot tartani, ki gyermekeiket is oktathassa” 1804-ből ugyancsak egy bérleti szerződés szövege tanúskodik arról a máshonnan is ismert tényről, hogy „gyermekeik tanítására idegen mestereket fogadtak, csakhogy magukat szaporíthassák, az jövőre eltiltatik, hanem vagy oly schlachten fogadjanak, aki tanításra is alkalmas lesz, vagy a kormányhatósági rendelet szerint gyermekeiket a katolikus iskolába járassák”.5 A 19. század elején zsinagógaként használt házat 1810-ben megvásárolta Schweiger Márton és Salamon, 1817-ben ezen a telken kívánták elkezdeni a zsinagóga építését. Mivel akkor még örökjogon nem szerezhettek telket, az városi tulajdonban maradt, de meghagyták a zsidó közösség használatában. A város a maga módján támogatta a helybeli zsidóságot: a zsinagógát, iskolát és paplakot felmentette az adózás alól. Itt találkozhatunk ismét az iskolai oktatás említésével: a város lehetővé tette, hogy iskolai épületek bővítése céljából később egy szomszédos telket is megszerezhessenek. Szervezett, rendszeres iskolai oktatásról ezekben az években még nem lehet beszélni. A hitközség csak a legszegényebbek számára gondoskodott tanítókról, akik csekély díjazás mellett, gyakran váltva egymást, rendszertelen oktatásban részesítették a gyermekeket. Mások házitanítókat fogadtak, s volt példa több család által fönntartott magán - vagy zugiskolára is.6 Ezen a helyzeten történt alapvető változás 1840-ben, az akkor már erős és szervezett izraelita hitközség kezdeményezésének és tagjai áldozatkészségének köszönhetően. A hitközség 1840. december 28-án tartott közgyűlésén - melyen részt vett Csányi János szenátor, a zsidóság ügyeivel megbízott városi kiküldött is - elhatározta a nyilvános zsidó hitközségi iskola létrehozását. Indoklásul kimondták „.. .nevendék gyermekeink minden tanítás nélkül nevelkednek fel, a magányos tanítók pedig olly sokba kerülnek, hogy azokat a kevesebb tehetséggel bírók meg nem bírhatván, gyermekeik minden vallási, oskolai s erkölcsi nevelés nélkül maradnak-, de szívükön viselvén azt is, hogy az országos törvény szerént, már jövendőben, azok akik írni s olvasni nem tudnak, még csak rendes kereskedők sem lehetnek.7 Az iskola költségeit kisebb részben a tandíjakból, nagyobb részben az ún. gabel- la-díjakból fedezték. Hogy ez utóbbi minél nagyobb összeg legyen; a hitközség tagjai megszavazták a húskrajcár és a lúdvágási díjak 50%-kal történő megemelését, három esztendőn keresztül. Tandíj szempontjából 4 csoportra osztották a gyermekeket: 1. Első rendbeliek - 30 váltóforint tandíjjal. 2. Második rendbeliek -12 váltóforint tandíjjal. 3. Harmadik rendbeliek (a lányok) - 5 váltóforint tandíjjal. 4. Negyedik rendbeliek (a szegények és a ludaskereskedők) - tandíjmentesek. Az iskola számára 4 tanítót fogadtak: „egy vallást értő tudományos embert, a vallás és egyéb szép tudományok tanítására”, egy magyar nyelvtanítót, egy német nyelvtanítót, és egy elemi iskolai fiú és leánytanítót, aki olvasni, írni és számolni tanított.8 A „valláshoz értő tudományos ember” 1841 februárjától Ascher Énoch rabbi volt, aki az iskolaigazgatói és hittanítói feladatokat látta el 1846-ig. 86
