Bárth János (szerk.): Dunáninnen-Tiszáninnen - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 7. (Kecskemét, 1995)
Beszédes Valéria: A tisztaszoba változása Észak-Vajdaságban
és Doroszlón jegyeztük fel a magos ómárium, illetve almárium kifejezéseket. Legkorábban a németek tisztaszobájában használják. A múlt század végén sötétbarna szekrényeket gyártottak. Egyetlen díszük a tetejükre helyezett, fűrészelt deszkából készített monogram és az esküvő idejét jelző keltezés volt. Ilyen díszes bútorokat csak a gazdagabbak csináltattak a lányuknak. A húszas évektől a világosbarna festett bútorokat kedvelték. Doroszlón ezekre gyárilag készített virágosmintás le- vonókat ragasztottak. Martonoson az ajtólapokra szabadrajzú virágmintákat véstek, többnyire rózsákat. A vésett virágmintás bútorokat helyi asztalos készítette, de a központ valószínűleg Kanizsán volt, mert hasonló bútorokat találunk a kanizsai tanyákon: Ormon, és Völgyesen. A helyi vásárokon, hetipiacokon árulták őket. A szekrények kétajtósak voltak. Az egyik felükben volt az akasztós rész, a másik felüket pedig polcokkal négy-öt részre osztották. A polcok összerakására is nagy gondot fordítottak, gazdagon slingelt szalagokat, stráfokat tettek a szélükre. Az ajtók belső oldalára szentképeket ragasztottak, s a háziasszony ide jegyezte fel életének legfontosabb eseményeit: mikor ment férjhez, mikor szült, szüleinek és a családtagoknak halálát, végül gyerekeinek házasságkötését. Ha egyéb fontos esemény is történt a család életében, akkor azt is ide írta fel. A kétajtós szekrények a hatvanas évekig elmaradhatatlan tartozékai voltak a tisztaszobáknak. A modern gyári bútorok hatására kerültek ki a szobákból. AZ ÁGY A vajdasági szobabelsők leglátványosabb része a tisztaágy. A magas, vetett ágy valamennyi itt élő nép szobáját díszítette. A nyoszolyáról és az abba való ágyruháról a korabeli végrendeletek is megemlékeznek. Ezt édesanyjuk után mindig a lányok örökölték.11 A csantavéri jobbágylevelekből tudjuk, hogy már a XIX. század első harmadában fontos szerepe volt ennek a bútornak az itteni magyaroknál. A szerbek az ágyat csak a XIX. század utolsó évtizedeiben kezdték használni. Addig priccsen aludtak, erre sorakoztatták a párnákat, vastag, durva gyapjútakaróval takaróztak. Kétféle ágyat ismertek ezen a vidéken. Az ágyvégek a múlt század nyolcvanas éveiben alacsonyak voltak. A századfordulón jöttek divatba a magas cifra ágyvégek, a tornyos ágyak. Az ágyakat minden esetben párhuzamosan helyezték el a mestergerendával a bejárati ajtóval szemben. A gerenda alá sohasem tették az ágyakat, mert ott a koporsónak volt a helye. A gerenda alá nem feküdtek, mert az itt élő népek úgy tudják, hogy aki ezt megteszi, azt nagy baj éri, gyógyíthatatlan betegésget kap. Ez a hiedelem indokolja, hogy a húszas években vásárolt hálószobabútorok ágyait sem rakták egymás mellé, mint a városi lakásokban, hanem a hagyományos elhelyezéshez ragaszkodnak. A vetett ágy szépségét a benne elhelyezett ágynemű adta. Az ágy bevetése településenként változott. A szerb és bunyevác tisztaszobában a szalmazsákot minden esetben gyapjúszőttessel, ponjavicával takarták le.12 A magyar falvakban erre fehér lepedő került. A Vajdaság északi településein minden nemzetiség ismerte azt a megoldást, hogy az ágyneműt nem közvetlenül a lepedőre rakták, hanem a két ágy végét deszkával kötötték össze. Erre a deszkára került aztán a díszesen kivarrott lepedő, majd erre sorakoztatták fel a nagypárnákat, leginkább hármat, a nagyméretű dunyhát, és végezetül a kispárnákat. Az ágynemű összerakása is településenként változott. A szalmazsák és az ágynemű közötti részt többféleképpen hívták: bódénak, bújónak, supelátnak, sunynak,13 A supelát utalhat a mennyezetes dunántúli 42
