Bárth János (szerk.): Dunáninnen-Tiszáninnen - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 7. (Kecskemét, 1995)
Halász Péter: A közművelődés nemzetiségi sajátosságai
ségtelenül azt a veszélyt hordozza, hogy a nemzetiségi közösségek, különösen ahol az anyanyelv fogyóban van, a közművelődési tevékenységet egyfajta pótcselekvésként végzik. így van ez a határokon kívüli magyaroknál is. Különösen a szórvány vidéken fordul elő, hogy folklórfesztiválok magyar népdalokat éneklő fiataljai a színfalak mögött pl. szlovákul vagy románul beszélnek egymással. Ilyenkor úgy tűnik tehát, hogy van nemzetiségi közművelődés, de ez nem, vagy csak kevéssé segíti a nemzetiség fennmaradását és annak legfontosabb feltételét, anyanyelvűk erősödését. Mindebből az következik, hogy egészséges nemzetiségi közművelődés csak jól működő nemzetiségi érdekvédelem, gazdasági és politikai cselekvés mellett, az anyanyelvi oktatás lehetséges megoldásaival kiegészülve működhet. A közművelődés mindennek kiegészítéseként, annak mintegy fegyvertársaként jöhet szóba. Erre a magállapításra jut a nyugat-európai tapasztalatok alapján Joó Rudolf is, aki megfogalmazta, hogy a nemzetiségek nyelvi-kulturális egyesületei ott is jelen vannak, ahol a kisebbségek alkotmányos-politikai státusa kielégítően rendezett. Ahol a művelődési egyesületek mellett a nemzetiségeknek politikai pártjaik is vannak, ott a kettőjük viszonyára többnyire a kölcsönös támogatás jellemző, bár hozzáteszi, hogy esetenként a rivalizálás is megfigyelhető. A hazai nemzetiségek közművelődési tevékenységében is megfigyelhető, hogy az amatőr művészeti mozgalmon belül különösen súlya van az éneklő és táncoló folklór csoportoknak, ugyanakkor háttérbe szorultak az olyan amatőr művelődési területek, mint a színjátszás, a bábozás és az előadóművészet. E mögött az aránytalanság mögött nem nehéz felismernünk azt a jelenséget, miszerint a nemzetiségi anyanyelv kopik, háttérbe szorul, főleg a fiatal korosztályoknál. II. A hazai nemzetiségek közművelődési tevékenységét áttekintve a következő jellegzetességek fogalmazhatók meg.- Sok az olyan rendezvény (fesztivál, bál stb.), amely csak a résztvevők nemzetiségétől nevezhető nemzetiséginek. Gondolok itt például a. szlovák fesztiválokra, a sváb bálokra stb., amelyek jellegüket, megszervezésük módszerét és főleg közösségfejlesztő célját tekintve nem hordoznak egyértelmű és markáns nemzetiségi sajátosságokat, bár kétségtelenül jó alkalmak arra, hogy nemzetiségi személyek, illetve csoportok összejöjjenek. Korántsem haszontalanok tehát az ilyen rendezvények, de törekedni kell a nemzetiségi tartalom erősítésére.- A hazai nemzetiségek közművelődési tevékenységének fontos eleme a szomszédos országokkal, illetve anyanemzeteikkel való kapcsolattartás. Tüdjuk, hogy az elmúlt évtizedek politikai ideológiája az effajta kapcsolatokat nem kedvelte, nem szorgalmazta és általában nem is támogatta. Ha nyugati országban élt az anyanemzet, akkor azért, ha ún. szocialistában, akkor pedig azért. Hiszen a szocialista ideológia a lenini nemzetiségi elvekre való hivatkozással lényegében kiszolgáltatta a kisebbségeket az illető országok belátásának, jószándékának, vagy éppen türelmetlenségének. Ebből fakadóan a hazai nemzetiségek kulturális kapcsolatai meglehetősen vérszegények, semmi esetre sem olyan erősek és tartalmasak, mint amilyenek lehetnének és amilyeneknek lenniük kellene.- Korábban már említettem a hazai nemzetiségek közművelődésének egyik sajátos vonását, a folklórtevékenység túlsúlyát. Ami természetesen nem véletlen. Mindnyájan ismerjük azt a sajnálatos jelenséget, miszerint hazai nemzetiségeink eltérő okok miatt, de rohamosan vesztik el anyanyelvűket. Ezzel számos felmérés, 190
