Bárth János (szerk.): Dunáninnen-Tiszáninnen - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 7. (Kecskemét, 1995)
Ginder, Paul: A magyarországi németek identitástudatáról a történelemben
GINDER, PAUL A MAGYARORSZÁGI NÉMETEK IDENTITÁSTUDATÁRÓL A TÖRTÉNELEMBEN Összes hazai nemzetiségeink közül a magyar történelemben a magyarországi németségnek egyedi szerep jutott osztályrészül. A Szent István királytól a középső Duna-medencében létrehozott magyar államalapítás óta az itt letelepült németség sorsa a magyar állammal és rajta keresztül a magyarsággal szerves együttélési kapcsolatba került. Lehetséges, hogy ebben a Rajna vidékéről származó Ascherich- Anastas érsek hatásának van szerepe. 1 Szent Adalbert társaként az országba kerülve és egy hosszú életen keresztül eredményesen működvén, őt kellene tulajdonképpen Magyarország apostolának tekinteni. Szerencsés missziója révén ő szerzi meg a császár hozzájárulását az önálló magyar államalapításhoz; Revannából hozza a pápa áldását az egyházalapításhoz, valamint a szentkoronát.2 A korabeli források egyöntetűen bizonyítják diktáló egyházalapítási tevékenységét3, amely a nép lelkében lényegesen mélyebb nyomokat hagyott hátra, mint az írott forrásokban. Mollay professzornak sikerült igazolnia, hogy a magyar nyelv az ő német nevéből formálta az „érsek” kifejezést, míg az írott források az Ascherich nevet Asztrikká torzították.4 Ugyanide kívánkozik Györffy György professzor újabb felismerése. Ismeretes, hogy a Magyar Törvénytárba az első helyre került „Intelmek” forrása egy jól sikerült példánya a későfrank királytükör-irodalomnak, melynek szerzőjében valóban csak Ascherich érseket kutathatjuk.5 Géza fejedelem és István király hűséges nyugati lovagjainak jogforrását az országban legtökéletesebben az Intelmek 6. szakasza szolgáltatja.6 Ez a mű vált alapjává és kiindulópontjává a Szentkorona országában megvalósult mélykeresztény toleranciának az összes itt élő népekkel és így kezdettől fogva a németekkel szemben is. Persze a keresztény univerzalitás eszményéhez, amelyen az „Institutio morum” maradéktalanul nyugodott, valójában egy multikulturális állam képe kapcsolódott, melytől a magyar állam és társadalom valósága még nagyon különbözött. Kétségtelen, hogy nálunk mindenkor a királyi hatalom volt az a dinamikus erő, amely a magyar fejlődést a keresztény nyugati világ irányába terelte. A szentistváni állameszme igazsága éppen a II. Géza királytól elindított nagy betelepedések révén igazolódott, mikor is a „vendégek” révén, „akik külömb-külömbféle nyelvet és szokást, külömb-külömb példát és fegyvert hoznak magukkal”7, erősödött meg döntően a magyar államhatalom. Ez képesítette a magyarságot rá, hogy idők folyamán a délkelet-európai térségben Archiregnummá fejlődhessék. A magyar király címének 12 hűbérországgal való megtoldásához jegyzi meg Glatz Ferenc professzor 169
