Bárth János (szerk.): Dunáninnen-Tiszáninnen - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 7. (Kecskemét, 1995)

Fehér Zoltán: A kétnyelvűség néhány bátyai kisepikai műfajban

hasonlatot így is: „Sterali smose, koa Martonjeve praje.” (Összejöttünk, mint a Mártonyék mosónői.) Az eredeti történet elhomályosulását jelzi, hogy ma már akkor is mondják, ha valóban sokan gyűlnek össze. (Pl. orvosi rendelőben.)

A magyar közmondás szerint: „Segíts magadon, az Isten is megsegít.” Rácul ez így hangzik: „Mara radi, mara kradi, padete i Bog pomoc.” (Kicsit dolgozz, kicsit lopj, az Isten is megsegít.) A két közmondás lényegében ugyanazt mondja, szemlélete azonban merőben eltérő. A magyar „segíts magadon” kifejezés nem sejttet törvénytelen, erkölcstelen lehetőséget. A rác bölcsesség csak végtelen nyomorúság tanulsága lehet, amelyben az élni akarás ösztöne minden írott és íratlan törvényt hatályon kívül helyez.

A magyarul is, rácul is idézett közmondás: „Nagy palánta kész káposzta, öreg lány kész asszony.”; „Velika rasada gotova kapusta, stara divojka gotova íena.” Gazdaságtörténeti háttere abban rejlik, hogy a bátyaiak már a 18. században főképpen káposztát termeltek, s a káposztafej még a község pecsétjébe is belekerült.5

Szintén gazdaságtörténeti háttere miatt érdekes a sáros, piszkos ember jellemzésére használt „koa Sonkoloá” szóláshasonlat. Már nem tudja senki, hogy az egykori szekerező zempléni, gömöri szlovák „sokolos”-ok sót, kaszakövet, olvasztatlan méhviaszt, azaz sonkolyt árusítottak Alföldszerte, vagy cseréltek disznóhájért. Nyilván Bátyán is rendszeresen megjelentek ezek az ágrólszakadt cserekereskedők, s lám emléküket egy szóláshasonlat őrizte meg.

Nagy jelentősége volt a hazai katolikus délszlávok lelki gondozásában a ferences rendnek. Bátyán 1696-tól a boszniai ferences tartomány tolnai rendházából Sándor páter látta el a papi teendőket, s utána is hosszú ideig ferencesek töltötték be a plébánosi tisztséget.6 Tüdjuk e rend tagjairól, hogy szegénységi fogadalmat tettek. Nem csoda, hogy az elhanyagolt, szegényes külsejű emberről azt mondják: „koa Ferenc meSter.”

Vannak olyan bátyai szóláshasonlatok, amelyek a helyi meserepertoárban gyökereznek.7 Az egyik Farkas család másodlagos ragadványneve Markáfa. Tálán ősük volt olyan furfangos, mint a 16. századi népkönyvek hőse, a Salamon királlyal tréfálkozó Markalf? Vagy valamelyik Farkas-ős mesélte legszebben a Markalf-tör- téneteket, esetleg ő terjesztette el olvasmányai alapján? Ma már senki sem tudja, de a Markáfa-mesék még élnek, és él a szólás is mindkét nyelven: „Olyan, mint a Markáfa, még az ördögön is kifog. A bátyai Markáfa történetek az ostoba ördög meseműfajba tartoznak. Érdekes, hogy Vidáné Farkas Margit (Markáfa) az egyik ostoba ördög mesét úgy mondta el, hogy az cipész nagyapjával megesett. A cipővarrásban versenyzett az ördöggel, aki azért veszített, mert olyan hosszú cérnát húzott a tűbe, hogy annak meghúzásához szaladgálnia kellett. Ha ma valaki nagy öltésekkel varr, azt mondják: „koa od popa do kovaca” Tálán épp ebből a meséből maradt fönn.

Kapálás közben néha így sóhajtanak föl: „Sose fogy el, mint az Isten pogácsája”; „Néma kraja, koa Bozja pogaca.” A bátyai Jóska és Marica című mesében (AaTh 327A) az erdőben elpusztulásra kinn hagyott gyerekeknek ad az Isten ilyen pogácsát.

„Táko bilo dobro, koa u JanoS pap orsaga” vagy: „Az vóna jó, mint a János pap országába” - mondják, s az egykor közismert Eldorádó c. (AaTh 1930) mesére emlékeznek, amelyben tejpatakok cukorpatakok között folynak, a fákról zsömlék potyognak bele, s az embereknek még dolgozniuk sem kell.

A Babszem Jankó c. tündérmese (AaTh 301) egyik motívumának emléke, amikor

153