Bárth János (szerk.): Dunáninnen-Tiszáninnen - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 7. (Kecskemét, 1995)
P. Szojka Emese: A házasodás szokásköre a bácskai bunyevácoknál
ről a legény nőrokonai számára. A kendők különféle anyagból és színből álltak és díszzsebkendők is tartoztak hozzá. Bácsbokodon a díszzsebkendőhöz külön szokás kapcsolódott: tánc közben használta a leány keze alá téve, hogy ezzel óvja a legény ruháját az elpiszkolódástól. A fejkendőket az eljegyzés után a vőlegény nőrokonai viselték a templomban a vasárnapi mise alkalmával. A kendők a házasság után visszakerültek az ajándékozó birtokába, ezért házassági biztosítéknak, a leány részéről adott szimbolikus foglalónak tekinthetők. Amennyiben a házasság nem valósult meg, a kendők a megajándékozottnál maradtak. E szokásforma az évtizedek során tovább finomodott. A kendők egyre díszesebb, költségesebb csomagolást kaptak.42 Az 1920-as években csak egy színes szalaggal kötötték át vagy a bolti kendődobozban hagyták. Ugyanekkor Baján egy másutt (BaEko Gradiáte községben) látott minta alapján hímzett asztalterítőbe hajtogatták. Az 1940-es években pedig különböző színes dobozokat készítettek a kendők számára üvegből, vagy asztalossal csináltatták fából. 43 Bácsbokodon divat volt képeslapokból összevarrott dobozt készíteni. Az eljegyzés vagy kézfogó körül kialakított szertartásformákon túl érdemes a hozomány kérdéskörét is taglalni, hiszen ez a mindenkori kötelező érvényű normák diktálta kelengye mellett a vagyonjogra is kiterjedt. Bellosics erre vonatkozó adatait azonban megszorításssal kell kezelni, mint ahogyan erre ő maga is utalt: „A szokások változatosságával, s kifejlett pompájával a fentebb ismertetett szabadkai lakodalom válik ki. A szegénység házassági szokásai mindenfelé egyszerűbbek...”,44 tehát a soronkövetkező idézet a bennefoglalt hozomány leírásával a vagyonos, nem a többséget képviselő rétegre vonatkozik: „... a hozomány, amely a szülők életében nem földbirtok, hanem pénz és jószág. Földet a leány csak az öregek halála után örököl. Megállapodnak az igen gazdag kelengyében is. Néhány száz [?]inget, gyönyörű ágyneműt (kilenc-tíz kőkeményre tömött párnát, három dunnát), a ruhához való szekrényt és egyéb ajándékot visz a menyasszony a vőlegényhez.”45 Továbbá a menyasszonynak illett az anyóst és az apóst egy-egy inggel megajándékozni csakúgy, mint a férfitestvéreket, a nők pedig selyemkendőt kaptak. Az esküvői ruha költségei viszont az ipát terhelték, akinek a drága selyemből szabott „kis bundát, tyurkicát” kellett megvenni. A tyurkica vagy másnéven tyurak, tyurdia nem más, mint a mentefélék egy típusa. Ilyenformán a menyasszonyi ruhadaraboknak egy jellegzetes eleméről van szó, melynek divatja a múlt században országos volt.46 Szárics is megemlékezett róla: „... hajdan veres, most sötétkék legfinomabb posztóból készül, drága prémmel és arany paszománnyal hasonló si- nórral és gombokkal” A nők csak házasságuk napjától kezdve viselhették: „Leánynak pedig az említett tyurdiába járni illetlen dolog lévén, közönséges férfi dolmány szolgál hideg ellen...”.47 A mente tehát szimbolikus ruhadarab, az asszonyi állapotot jelző viseletelem volt, és alkalmazkodott a novemberben, illetve a decemberben tartott lakodalmak időjárásához. A századfordulóra a mente kiment a divatból és a bélelt, ugyancsak prémmel vagy aranypaszománttal szegélyezett, testhezálló rövid kabát váltotta fel, é.s továbbra is a legény szüleinek a költségén készült. A menyasszony hozománya az anyagi tehetősség függvénye volt, de bizonyos, kötelező jellegű, vagy normaként felállított szintjei azonban kialakultak. Sajátosnak tekinthető, a láncra fűzött ezüst vagy arany pénzérméknek jegyajándékként vagy hozományként való szerepeltetése. Jóllehet ez a bácskai szerbeknél is szokás volt, a nászajándékba kapott pénzekből nyakláncot készítettek. A múlt század végén bajai gazdag malom- és háztulajdonos apa egyik lányát több sorba 138
