Bárth János (szerk.): Dunáninnen-Tiszáninnen - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 7. (Kecskemét, 1995)
P. Szojka Emese: A házasodás szokásköre a bácskai bunyevácoknál
A pompás, részleteiben koreografált házassági szokások nem öröktől fogva léteztek, és nem is minden esetben valósultak meg úgy, ahogyan ezt Szárics lejegyezte. Ő maga ezt így fejezte ki: hajdan, mondám, midőn még a puszta s majd lakatlan alföld zöld rónáit szerteszét fehérlő csontok tarkázták: a bunyevácz természeti ártatlanságában s együgyűségében marha- s lótenyésztésből pénzelve, s ott szántva hol tetszett éldegélt volt. Ez aranykorban az ifjak „nomád” életet élvén határjok legelőjén leányt nem ismertek - a társas életet csak öregjeiknek hagyván fen: kik ítéletük szerint, házasságra alkalmas fiaiknak leányt kiszemelve s megkéretve mintegy készen adának: s ezek, ártatlan menyasszonyaikat az oltárnál pillanták meg először...”.6 Ez az állapot, mely feltehetően a 18. század elejét kívánta felidézni, átmeneti volt, hiszen nem sokkal a háborús viszonyok után, még az alig megtelepülő, rendezett viszonyok között élő bunyevácokról adott képet, akik a rideg pásztorkodás létalapján, a szabad földfoglalás jogát gyakorolva, a nagycsalád szervezetében működve alkották Bácska újkori telepeseinek egyik legkorábbi csoportját. Tehát a múlt század közepén rögzített szabadkai lakodalom és szokásköre legalább 2-3 generáció kultúrális vívmányának egymásra épülő eredményeként jött létre. A lakodalom, illetve az azt elővezető szertartások mellett figyelmet érdemelnek az ismerkedés és a párválasztás körülményei is. E kérdéskörnél az alapvető, a formákat is befolyásoló szempontok a családszervezet jellege, a település szerkezete, valamint a házasodás csoporton belüli, endogám jellege, de nem hanyagolható el a házasodási életkor mindenkori normája sem. A bajai és a Baja környéki bunyevácoknál meghatározó szerepe volt az etnikumon belüli párválasztásnak egészen századunk közepéig. Kivételek akadtak, falun belül egy-két esetről tudnak a mai idős korosztály tagjai, amikor vegyes, német-bu- nyevác vagy magyar-bunyevác házasság jött létre. Ezek azonban nem jelentettek követendő példát a múltban. Az etnikumon belüli házasság kötelező érvénye még a második világháború utáni években is érvényesült, és továbbra is erős kötöttséget jelentett. A vegyes, általában német és bunyevác lakosságú falvakban hiába alakult ki rokonszenv a két etnikum fiataljai között, a szülők ezt nem vették figyelembe. A múlt században sem volt ez másképpen, hiszen a különböző kultúrális egységek, társadalmi csoportok még sokkal élesebben határolódtak el egymástól. Az etnikumon belüli párválasztás szabálya hozta létre, vagy inkább tartotta fenn a leányvásárok intézményét a soknemzetiségű Bácskában.7 Hadzsics Antal a századfordulón a bácskai szerbekről írva ezt így magyarázta: „Leányvásár (jabuka, veridba). Némely helyen az év egyik vasárnapján tavaszkor vagy őszkor, valóságos vásárt csapnak az e célból összejött legények és leányok, kiknek mivel a szállásokon elszórva élnek, egyébkor nem igen van alkalmuk találkozni és megismerkedni.”8 Ilyenformán Hadzsics a leányvásárokat, mint központi ismerkedési helyeket, az osztott típusú településrendszerrel hozta kapcsolatba. Valóban, ez a tényező tovább erősítette a leányvásárok létjogosultságát. Míg a 18. században a rideg állattartás gazdálkodási módja volt az, amely egy-egy településen belül szétválasztotta a családtagok tartózkodási helyét, tartósan vonta el a fiatal férfiakat, legényeket a falutól, addig a 19. század folyamán a tanyásodás megindulásával az oda kitelepülök vesztették el mindennapi kapcsolatukat a falvak társadalmával. A családok sokszor évekig kint éltek a határbeli tanyán, és csak az ünnepek, jeles napok alkalmával mentek be a faluba rokonaikhoz. így a leányvásárok a környező falvak, tanyák fiatalságának központi ismerkedési helyei voltak, melyek búcsúkhoz vagy 132