Bárth János (szerk.): Dunáninnen-Tiszáninnen - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 7. (Kecskemét, 1995)

Krupa András: A kiskőrösi szlovákok önvallomása a lakosságcseréről

- "lé, Bözsi, te nagyon könnyen megtanulnál ott - szlovákul - úgy, ahogy ők is beszélnek.)

Az agitátoroknak az őshaza iránti szeretetre buzdító szavaival szemben az itt maradottak azonban magyar patriotizmusukat, szívós és kemény helyszeretetüket állították:

Nálunk is vótak rábeszélni, és hát az én apám azt mondta, hogy neki ez a hazája, ö innen nem fog elmenni. Moj apó vravel’i: Mi zme sa tu (narodili), secok rod je tu, akobi to bolo, ze mi tád’eme do Óeskej. (Apám azt mondta: Mi itt (születtünk), itt van az egész családunk, hogy lenne az, hogy mi elmenjünk Cseszkóba?)

Volt, aki a család idekötődését vallási fatalizmussal magyarázta, s ezzel összefüggésben hangoztatta magyar voltát is: Hát hejsl’i zme, hi. Vnás takto döntuval’i, hát tu, ze som hevesta bola. Al’ebo aj moj a mamo, al'ebo aj u nás secok calád, ze co hospod'in nahal'i na nás, tak aztvéghöz köll vinni. Ked’zme Mad’ari, akkor álljuka platzot. Aj heska po poviem, ze hepójd’em. (Hát nem mentünk, nem. Nálunk úgy döntöttek, ugye én itt menyecske voltam. Vagy az anyám vagy az egész család (úgy vélte), hogy amit az isten reánk mért, azt véghöz köll vinni. Ha egyszer magyarok vagyunk, akkor áll juk a platzot. Ezt ma is így mondom, én nem megyek.)

Az adatközlőnő magyarsága a magyar államhoz való tartozás azonosságát tükrözi, ugyanakkor a vállalt magyarságát is bizonygatja. A későbbi mondataiban viszont elismeri a család szlovák származását: Od starich zmepocúl'i, a ja som mala eniho apó, tak aj típo slovenski sazhováral'i (Öregektől hallottuk, s az apám is szlovákul beszélt.)

Igen erős érzelmi kötődést jelentett számukra a szülőföldhöz, a saját földjükhöz való kötődés is: Ja som jimvravela: Mi zme sa tu narod’il mi tu zomrieme. Al’e ak kcet’e, chojt’e! Ja som jichviplat’ila. Mala som aj todi est’e papul’u! (Én azt mondtam nekik: Mi itt születtünk, mi itt is halunk meg. De ha akarnak, menjenek! Én így fizettem ki őket. Akkor is nagy pofám volt!)

Néhányan nem tudták különösképpen indokolni az ittmaradási szándékukat. A fiatalok azt vallják, hogy jól érezték itt magukat: Mne tudobrebolo. JaveVmopeknú ml adóst’ som mala. L’ebo rod’icia mal’úbil’i, robit’ som l 'úbila, poőúvna som bola. A ked’ rod’icia mi hekcel’i... (Nekem itt jó volt. Nekem nagyon szép ifjúságom volt. Mert a szülők szerettek, dolgozni szerettem, engedelmes is voltam. De amikor a szülők nem akartak...)

A toborzókat is meglepte a kiskőrösieknek a szülőföldjükhöz való ragaszkodása. Még a propaganda célú szlovák naptárban is leírták, hogy a szlovák anyaföldre való visszatérést ravaszdian utasították el, arra utalván, hogy szlovák őseik tették az itteni pusztát termőfölddé: „Állítják, hogy sajátjukban vannak, mert ezt a földet elsőként szlovák ember művelte, tehát ez a föld szlovák. Csak annyit kellene tenni, hogy Csehszlovákiát Kiskőrössel összekapcsolják.” 32

A visszaemlékezések zöme a gazdasági ígérgetésekről szól. Ezeket az ígérgetéseket a házról házra járó agitátoroknak tulajdonítják. Ők pedig kivált kihasználták a háború utáni romokban heverő Magyarország sanyarú helyzetét, amelynek kedvezőtlen és rossz hatását az itteni szlovákok ugyanúgy érezték, mint az ország mindegyik akkori lakosa. Általános volt a szegénység, az áruhiány, tombolt az infláció, s éppen a toborzó propaganda idején érte el a tetőpontját. Mindezt szembeállították Csehszlovákia viszonylag stabilabb képével. Konkrétan felhasználták erre a célra az egyes élelmiszerek hiányát. Hangoztatták, hogy itt nincs cukor, odaát pedig bőven van. Ez valóban így is volt, különösen a háború utáni első évben, s ez hatott a

106