Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)
A levelek
18 MF — Walkshausen Ilonának, Budapest, 1897. november 20. Kedves Ilonkám! Olyan gyönyörűség a sok bolond egyetemi jegyzet, vers, szerkesztőségi dolgok után a te aranyos nevedet, a te édes nevedet, azt az áldott öt betűcskét leírni! Hej, édes szentem, tudod-e, hogy mához négy hétre ilyenkor, mikor most ezt a levelet írom, már ott ülök te melletted, azon a jó meleg konyhán, a te meleg kis kezed tartva az én lesoványkodott kezemben?! Mert le vagyok soványkodva, jóllehet Mihál az ellenkezőről referált, de csak azért, hogy benneteket vigasztaljon. Én úgy vélem: jobb lesz őszintén vallani, mert aztán nagyon meglepődtek. Biz én drágám olyan vagyok, a hogy Pistának is írtam, mint valami elszegényedett zsidóeklézsiának bánatos saktere. Sovány, mint a hét szűk esztendő és sápadt, mint a hót tyúk és annakfelette rém-bojnyík. A kinek olyan nyavalyája van, hogy gyönyörűsége telik a sápadt érdekes színben és bozontos nagy hajban, az csak engem nézzen meg! A hajam hosszabb már, mint a Holló Katié és ragyogó fekete, mint a szurok. Hanem a szakállam veres. Mert szokj hozzá engem szakállal elképzelni: elül, az államon kis hegyes spanyolszakáll, a mely azonban karácsonyig tekintélyes hosszúságig nő, ha nem lesz is akkora, mint a Hánné bajusza. Mert már nem is borotváltatom ezután, csak nyíratom. Hanem a külső fizimiskám olyan hosszan le találtam írni, hogy a belső minéműsé- gemnek hely se marad. Különben röviden megírhatom: olyan vagyok — pardon, hogy ilyen hasonlattal élek! — mint az a bánatos szent az öreg templom előtt. A fejem mindég olyan szomorúan félre-formán tartom, aztán ritkán nevetek. Nem komoly vagyok, hanem szomorú. Pedig, tudja Isten, talán okom sincsen már rá. De annyi rosszat, az emberek annyi bűnit, nyomorúságát, kicsiségit láttam idefönt az alatt a hosszú három hónap alatt, mióta fönt vagyok, hogy elég lesz egész életemre. Nem is leszek már én víg, — csak majd otthon, te nálatok, te melletted, szerelmes kis madaram, a ki megtanítasz nevetni, játszani, szeretni, hinni, remélni! — A mi az utolsó leveledben írt dolgodat illeti (a dolgozatot értem), majd elintézem, mire hazamegyek. De ingyen nem csinálom: hanem ugy-e megfizetsz érte, aranyos kis giliczém, ugy-e meg? De tudod, hogy? Ugy-e tudod? Megírod! Aztán a jövő levelemtül kezdve mindig írok neked magadnak külön valamit, a mit nem akarom, hogy a többiek tudjanak. Ezt majd zárjelbe teszem ezentúl, hogy mikor fölolvasod a levelem, tudjad, hogy azt nem köll fölolvasnod. Hát a F. H. verse hogy tetszik? Ugy-e te is úgy gondolkozol bennük, a hogy én? Ugy-e nem haragszol értük? Mutterkának, Zuzsának kézcsók, neked pedig száz ölelés, ezer csók (de visszaadd!) Ferkódtul Bpest. 97. nov. 20. 41
