Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)
A levelek
202 Kedves fiam! Bercitől tegnap levelet kaptam, a melyben őszinte elismeréssel szól a készülő lakás szépségeiről és szép számban meglevő idegeidről. No hiszen magam is gondoltam, hogy a jelen állapotok közt nem igen veszítetted el őket, de azért a Berci híradása még nyugtalanabbá tesz miattad. Se új lakás, se semmi a világon nem szerez nekem igazi örömet, ha a maradék egészségedet adod érte és Isten látja a lelkem, szívesen elmennék lakni egy egyszoba-konyha lakásba, ha ezzel vissza lehetne vásárolni az egykori egészségedet, a melyik olyan messze ködük már, mint néhai fiatalságunk . . . Tudom, hogy nem rajtad áll a gyógyulás, de azért talán magad is kezére járhatnál egy kicsit a jó Istennek. Nincs értelme annak, hogy törjed magad, mikor mérsékelt tempóban is mindent el lehet végezni, hiszen nem vagyunk határidőhöz kötve. Annyira bizonyosan vagytok már, hogy 15-re átadhassátok Svábhont azon kedves bátyádnak, kinek neve Manó, — a berendezkedésnek meg nem muszáj akkorra meglenni, mire én hazaérek, annál kevésbé, mert én még úgyis meg akarom két héttel toldani a szabadságomat, ha egyelőre nem tudom is, hova menjek. Úgy tervezem, hogy innen 25-én elmegyek s az Anna-estét otthon töltöm, előre kikötve, hogy nekem ünnepi vacsorául föltétlenül főhetek egy kis paprikáskrumplit. Nem maradhatok itt tovább, mert máris alig bírom a helyzetet. T.i. a népszerűséget. Addig csak megy a dolog, míg ismeretlen hölgyek köszöntgetnek az embernek s míg szere- tetreméltóan mindenféle kenőcsöket ajánlgatnak a leégett vállam orvoslására, azzal, hogy ők nagyon szívesen vállalkoznak ápolásra. De az mégis kellemetlen, hogy az a tömérdek ember, a ki itt nyüzsög, mind tudja, hogy én milyen szivart szívok, hogy aludtam, mit ettem, mikor voltam fürdeni, hány órakor megyek a postára stb. Kivallatnak pincért, borbélyt, háziasszonyt a szokásaimról s minduntalan az az érzésem, hogy egy kémektől körülvett diplomata vagyok. S akármerre sétálok Fonyódtól Lelléig, a Buday Árpád szegedi e. tanár jogász fia — leginkább ő szokott elkísérni — mindig konstatálja: — Tetszett látni? Összesúgtak. Ezek is fölismerték Móra bácsit. Ti persze ezen mulatni fogtok s nem hiszitek el, milyen kellemetlen érzés az, ha nagyon erős a bagó és szeretne az ember köpni tőle, úgy, mint a plébános úr, vagy a tanár úr, vagy a doktor úr, de nem mer, mert meglátja valamelyik olvasó és az uzsonnakávénál arról traccsolnak, hogy „jé, de hegyeset köpött a Móra.” Pedig amúgy nagyszerűen érezném magamat. Rájöttem, hogy nincs pompásabb fekvőhely a jól gondozott szalma zsáknál, — nem gondolod, hogy jó volna az új lakásba is bevezetni ? Hogy híztam-e, nem tudom, de fogyni semmi esetre se fogytam, az ábrázatom pedig szép lilába játszó vörös-fekete. S a mi mindnyájunk szempontjából legfontosabb — a kis logarlécet is beleértve — a munkakedvem is megint megjött s megszabadultam attól a depressziótól, a mi otthon állandóan kínzott: t. i. hogy már MF — Móra Ferencnének, Balatonboglár, 1926. július 12. 332
