Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)
A levelek
nak hasztalan írok, cigányútra szalad a levél. (Istenem, csak az el ne felejtett volna írni!) Katusék nem hagyták elküldeni, hogy bántsam őket mégse olyan nagyon, hátha Julka hétfőn már idefönt is lesz, vagy ír épp aznap, hogy én írtam. Széttéptem a lapot és azt mondtam, nohát nem írok ha ... se többet, még ők nem írnak. Hát most már állom, bár a szivem facsarodik össze, ha arra gondolok, hogy édesanyánkat avval áltatják, hogy mink nem írunk s hogy nem szép, hogy nem járja. Nagyon kérlek, te tégy egy próbát még. Mindég avvaló vagyok, hogy majd ha egyszer írnak, olyankor lesz már, mikor későn érünk oda. Sok fene kínja-baja közt néha a sejtések vesznek erőt az emberen. Jánoska (vele kezdem a létániát) 10-én ment vissza az árokba. 7-éről datálódik az utolsó sadagórai lapja, hacsak ma délután nem jön még 8.—9-iki. Jobb is szereti már, hogy visszamehet, — előbb akart, de a doktor nem eresztette, — most az árokban legalább magyarul beszélnek és főznek, a kórházban cseh élet folyik. A megsebesülése históriáját még a rajvonalból megírta nagyszerdán és éppen az az egy lapja kallódott el az írottak közül, a többi jan. 16. óta mind idetalált. Magát az esetet a mellékelt levélben maga beszéli el ismételt sürgetésre. Nagyon szépen kérlek, légy szíves majd visszaküldeni. Valahova elrekkentettem a húsvéthétfői levelét, ha megtalálom, majd azt is elküldöm. Hivatkozva az unatkozó ördögre verset írt és bocsánatot kért érte. Laci nyomtatott versíró, de a Jancsi verse többet ér a Laciénál valamennyinél, mert igaz és erős. Azt panaszolja, hogy husvét- napján misét hallgattak, (délelőtt) aztán a pap prédikált elsőbb csehül, aztán németül, fújták a Gotterhaltét, a csehek—németek énekelték is, csak ők valahány magyarok álltak némán és ebedül. Délután ment a magyar pap közéjük, beszélt az otthonról, a magyar becsületről, aztán elkezdett esni az eső, ők meg elénekelték a Himnuszt — sírva. 4 kis 4-soros vers, majd csak rövidebb, mint ahogy én leprózáztam. Itt egy kis pauzát tartottam, Laci írt levelet ápr. 28-áról, azt olvastam el közben. Megkapta négyoldalas, 127 soros levelemet és az Édesanyámnál verset. Jól van a gyerek. Itthon meg Gizi várja a gólyát minden órán s én mindig ébren vagyok a félfülemmel, félszememmel éjjelente, nem tóm, mikor kell a tudósasszonyért szaladnom. Ládd, ládd, mire megvénülünk? Mikor így Bukovinábul, Tilórbul levelet kapok, mindég belémnyilamlik a fájás, hogy Szolnok messzebb van azoknál, és mért? Pistánktól semmi, de semmi hír. Pedig az bizonyosan ír. Tegnap írtam Budaynak, a statisztikai igazgató urnák, hogy a temetés után adjanak annak a szegény asszonynak valami kis segítséget. Józsi jobban van, szépen pendül. Csak a szegény családja majd összeroskad a nincstelenség miatt. Nem is csoda, ugy-e, mikor mink is, akik nem a kezdettel vergődünk már: mink is majd meggebedünk. Misa most vizsgázik, én meg rettegve gondolok most már ő rá is, hogy miből látom el nagyjában is a katonai beszereznivalói gondját. Maris, Kata egyaránt az iskolai év zárultának a ringy-rongy bajaival veszkődnek, — én még hagyom őket az utolsó [olvashatatlan szó], inkább a Kata beadandó 280
