Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)
A levelek
nck és, jóllehet világos, hogy igazságom van, úgy látszik, nem tetszik neki, hogy nem tartom minden bolond gondolatát szentirásnak. Most aztán így áll a dolog: Katus fölajánlotta, hogy addig, míg valami változás lesz, járjak át ebédre hozzájuk. A mi pedig a vacsorát illeti, úgy látszik, Sándor bácsi most sokallja, hogy még azzal a rengeteg nagy vacsorával is megtraktáljon esténként, — tehát vacsorázni most egyáltalán nem vacsorázom. Azaz hogy most két este egymásután, csütörtökön és pénteken, abbul a félcipócskából tördöstem, a mit mama beleszorított a ládámba. Az egészet persze nem mertem megenni, mert még ma is köll, meg vasárnap is. Hát így állunk, édes szivem. Hogy osztán az a fordulás mikor áll be a sorsomban, vagy hogy micsoda fordulás lesz az, azt nem tudom. Pista azt mondta, hogy jó lenne ezt a kosztot elcserélni egy budai gyerekkel, a ki Pesten eszik. Persze, jó volna, de hol kerítsek én ilyen budai gyereket? Az öreg nem mondott se bűt, sebát. Pedig úgy bizonyosan eltengődném még félévig valahogy, mert ha ide át a pesti oldalon nem kapok is vacsorát, hazulról kérnék egy kis szalonnát, aztán ha felit hozzátenném annak, a mit híd- és alagutvámnak elfizetnék, kifutná. Az az egy bizonyos, hogy ez véghetetlen elsietett dolog volt Sándor bácsitul. És én most egy hónapig dolog nélkül és a mi rosszabb, kenyér nélkül úgy cellengjek itt, mint a gazdátlan kutya, csakhogy legyen, a ki a dolgozatokat kijavítsa! Hogy milyen keserves perceim vannak följövetelem óta, mondanom se köll. Hozzá vagyok már szokva tavalyról az ingyen koszthoz, de inkább idegennek a koldúsa legyek, mint a Pistáéké. Katus ajánlotta ugyan föl, hogy ő hozzájuk menjek ebédre, de azóta szegény Julcsa panaszkodik, hogy ő nem tudja, miért olyan hozzá az ángya, pedig idáig nagyon jó volt. Azt hiszem, nekem nem mer véteni, hanem ő rajta tölti a bosszúját. Iszonyú állapot! És ha nem sieti el az öreg a dolgot, akkor most én is otthon vagyok és örülök veletek a Mutterka nevenapján. És tanulhatok otthon nyugodtan, míg itt a keserűség nem hágy nyugodni és tanulni. Most, mikor lassan-lassan végit érném már ennek a nyomorult, régen elkezdett küzködésnek, most vágja be a sors az utamat. Gyulánál több ízben voltam, este is, reggel is, sohse találtam otthon, végre a házmesterére biztam a pakkot, a ki úgy látszik, jól ösmeri, meghagytam, hogy majd keressen föl, de még ez ideig nem jött. Haza, azt hiszem, írt már azóta. Pistáéknál még máig sem volt, dacára, hogy Péterfy is küldte oda, meg ő maga is azt írta nekem, hogy elmegy. Majd ha a ládám megjön, fölkeresem s elhiheted, hogy a mit édes anyám íratott veled, magamtul is megtettem Volna. Látod, lelkem, elég sokat írtam, de nem igen Van benne köszönet. Azt, hogy menynyire fáj, bosszant minden, úgyis gondolhatod, éppen te, a ki annyira ösmered az én érzékeny természetemet s éppen azért soha se szoktál ingerelni. És hogy milyen boldog névnapom lesz, azt ki se lehet mondani. Névnapom estéjin mindég szokásom volt átszaladni a megfutott életen s meghányni-vetni a jövendőt. Bezzeg most elég bőséges anyagom van a gondolkozásra. Hanem te, édes szivem, csak légy egészen nyugodt. Hiszen van perez, mikor magam is azt hiszem, hogy engem semmilyen baj se törhet össze. Meg van ember, a ki szerencsétlenebb, elhagyottabb nálam. Én nem vagyok elhagyott: hiszen ti, a kik 187
