Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)

A levelek

egy kukkot se értek. Biz így nagyon kétséges dolog az én leendő hadnagyságom, habár egy hosszú esztendő alatt még sok minden történhetik — de hát azt hiszem, hogy az én üdvösségemhez, ahhoz, hogy szeress, a hadnagyi csillag nem föltétlenül szükséges. Ugy-e nem?

A mi az életemet illeti, mondom, nem olyan komisz, hogy rosszabb ne lehetne, a mi azonban nem jelenti azt, mintha jobbat nem is kívánhatnék. Öt órakor kelek, 7—11-ig egzecirozunk, %2-től 5, néha 6 óráig iskolázunk, délelőtt rendes gyakorlóhelyünk a Rákos mezeje, délután pedig, ha az iskola 4-kor már végződik, az udvar. Azután kilencig piszkálhatná az ember a fogát, ha ragadt volna bele valami napközben. A reggelim, ki gondolta volna valaha, egy kis pohár pálinka a kantinban, a mi olcsó és mégis melegít. (Tata, ha ezt hallja, bizonyosan azt következteti belőle, hogy mégis csak ember lesz már belőlem.) Az ebédem egy csajka leves — mivel a benne levő húst még nem ehettem meg, mióta idebent vagyok, — a második-féle egy héten legalább ötször száraz tészta. Ma például mákos csík lett volna, ha lett volna rajta mák. Hanem egy bizonyos, hogy a leves jó. A vacsorám aztán egy darab kenyér, néha veszek hozzá egy-egy pogácsa almát is. Mindezekbül világos, hogy én a gyomrom többet hányásig nem ronthatom el — legalább jólakással nem.

Hanem azért csak elvagyok. Akkor pedig egészen helyen leszek, ha hamarosan egy kis szalonnát, meg egy kis almát juttatnak anyámék. Nem bánom, ha eres lesz is a szalonna, ha hitványas is az alma, csak legyen mit enni. Akkor csak kenyeret köll venni, — arra csak telik, de másra nem, mert én is 4 frtot fizetek a pucéromnak, a mi egészen ki is meríti a kasszámat.

Éppen idáig jutottam, mikor a napos káplár hozza a Gyula musttól csepegő sorait. Neked írva, neki is felelek: hogy jelen körülmények közt nem tudom, hogy mehetek ki a vasúthoz, azért azonban az isten is megáldja, ha a bakancsokkal siet, mert ezekben az itt kapott bárkákban az utcára ki nem mehetek. Hiszen mióta itt vagyok, csak egyszer, még hétfőn este voltam kint Pistáéknál. De nemcsak a bakkancsot, őt magát is messiáskép várom. Mert kimondhatatlan jól esik ennyi száz idegen közt egy szerető szív.

A mi Miskát illeti, róla nem tudok semmit. Azóta, hogy Gyula elment, két levelezőlapot is küldtem már neki — még se ad magáról semmi jelt. A mi pedig azt a kérdésit illeti Gyulának, hogy hogy vagyok, ebbül a levélből bőven értesülhet róla. Az az egy bizonyos, hogy soha semmi olyan jól nem esett, mint esett volna az, ha a Gyula levelibe te is írtál volna bár egy szót. Most, mikor minden gondolatom te nálad jár, jól esett volna látnom, hogy a te lelked is itt jár, itt lebeg énnálam. Noha úgyis tudom, hogy azóta gyász a te életed. írj, irj, lelkem, könnyits magadon is, meg én rajtam is, Mutterkát, meg a mamát igaz szeretettel köszöntve, kézcsókolva kérem, legyenek hozzád jók. Édes apámat csókolom, anyámnak mond meg, hogy soha még úgy, mint most, nem szerettem. Te pedig vigasztalódj azzal, hogy mégis csak a tiéd lesz 5, a ki lángoló szerelemmel csókolja minden lábad nyomát: Ferkód

Bp„ 1900. okt. 7.

184