Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)
A levelek
a komaság irányában nem lehet soká késedelmeim a nyilatkozattal: a „legkisebb Kocsis” valószínűleg Kocsis Sándor gazdasági tanácsnok és felesége, Kanizsai Nagy Rozália unokája lehet. Keresztelőjének időpontjáról közelebbit nem tudunk. — mamánk: Walleshausen Jánosné. — Pünkösd napján: jún. 3-án. — berekig, grosiartig, schön, fess: csinos, szép. — 12-re átértem a Stájerhatáron: az Osztrák—Magyar Monarchia viszonyai közt ez megtehető volt! — mutterka: özv. Kanizsai Nagy Ferencné. > ’ ; . r 104 ' •: : -\ j MF — Walleshausen Ilonának, Budapest, 1900. október 7. V ;• Ezt olvasd el először Édes Szentem! Az alkalom, melyből első levelemet írom, megmagyarázza, miért írom ceruzával: a maródi-szobában, ágyban fekve írom, most, mikor még egy hetes katona sem vagyok. Talán jobb is lett volna, ha meg nem írom, mert majd nagyon aggódtok értem, pedig nincs miért: egyszerű bokaficamodás az egész, a mely ugyan három napig is ágyhoz szögezhet, de lehet, hogy már holnap is glédába állok. Legalább ezzel is telik az idő és addig sem kell kirukkolni. Különben a dolog úgy esett, hogy tegnap, szombaton, délben kimentünk lőni Kispestre. Nem elég, hogy félóráig fegyveres haptákban mentünk, hanem derék főhadnagyunk valami nyolc percig tartó futó lépést is vezényelt az Üllői út kemény és gödrös kövezetén, azután még tovább mentünk félóráig, — a mi bevezetőnek még is csak sok volt egy kicsit. A gyaloglást ugyan fel se vettem volna, hanem bokában megrántottam mind a két lábam úgy, hogy haza felé már csak másztam, azóta menni végkép nem tudok s reggel kilenc óta itt nyomom az ágyat magánosán. Most úgy délután négy óra lehet, itt a Ferencvárosban búcsú van, zajong a nép — én pedig nyomorultan kínlódom itt, a mi a bajomnál százszorta rosszabb — nálatok nélkül. Istenem, mindig azt gondolom, megszakad a szivem, ha rátok, ha rád gondolok. Ördög bánná ezt a hóhéroknak való életet, manó törődne vele, ha minden csontom kifordulna is a helyiből, azt se bánnám, ha mindig éhen kéne is lefeküdnöm, csak téged láthatnálak, ha messzirül is, csak az édes anyámat megölelhetném! Nem a nélkülözés esik nehezemre, nem a szenvedés sok — hanem ez az egy esztendő hosszú! Nekem, a ki most három hónapon át egy órára se szívesen mozdultam mellőled, egy esztendeig élni nálad nélkül! Mert így közelrül távolrul sem olyan komisz ez az élet különben, mint a milyennek messziről látszik, bár a Gyula által emlegetett kedélyességnek itt, ennél a jobbadán németekből álló ezrednél nyoma sincs. Regrutának, öreg bakának egyformán fáj a szíve — gondolom, a civil élet után. Hanem az altisztek elég emberségesek, a főhadnagyunk pedig, bár örökkön ordít és veszettül káromkodik, szinte jó ember. Legnagyobb bajom persze a német. A kommandót ugyan még csak megérteném, hanem a mit az iskolában magyaráznak, abból 183
