Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)

A levelek

a komaság irányában nem lehet soká késedelmeim a nyilatkozattal: a „legkisebb Kocsis” való­színűleg Kocsis Sándor gazdasági tanácsnok és felesége, Kanizsai Nagy Rozália unokája lehet. Keresztelőjének időpontjáról közelebbit nem tudunk. — mamánk: Walleshausen Jánosné. — Pünkösd napján: jún. 3-án. — berekig, grosiartig, schön, fess: csinos, szép. — 12-re átértem a Stájerhatáron: az Osztrák—Magyar Monarchia viszonyai közt ez megtehető volt! — mutterka: özv. Kanizsai Nagy Ferencné. > ’ ; . r 104 ' •: : -\ j MF — Walleshausen Ilonának, Budapest, 1900. október 7. V ;• Ezt olvasd el először Édes Szentem! Az alkalom, melyből első levelemet írom, megmagyarázza, miért írom ceruzával: a maródi-szobában, ágyban fekve írom, most, mikor még egy hetes katona sem vagyok. Talán jobb is lett volna, ha meg nem írom, mert majd nagyon aggódtok értem, pedig nincs miért: egyszerű bokaficamodás az egész, a mely ugyan három napig is ágyhoz szögezhet, de lehet, hogy már holnap is glédába állok. Legalább ezzel is telik az idő és addig sem kell kirukkolni. Különben a dolog úgy esett, hogy tegnap, szombaton, délben kimentünk lőni Kis­pestre. Nem elég, hogy félóráig fegyveres haptákban mentünk, hanem derék főhad­nagyunk valami nyolc percig tartó futó lépést is vezényelt az Üllői út kemény és göd­rös kövezetén, azután még tovább mentünk félóráig, — a mi bevezetőnek még is csak sok volt egy kicsit. A gyaloglást ugyan fel se vettem volna, hanem bokában megrántottam mind a két lábam úgy, hogy haza felé már csak másztam, azóta menni végkép nem tudok s reggel kilenc óta itt nyomom az ágyat magánosán. Most úgy délután négy óra lehet, itt a Ferencvárosban búcsú van, zajong a nép — én pedig nyo­morultan kínlódom itt, a mi a bajomnál százszorta rosszabb — nálatok nélkül. Istenem, mindig azt gondolom, megszakad a szivem, ha rátok, ha rád gondolok. Ördög bánná ezt a hóhéroknak való életet, manó törődne vele, ha minden csontom kifordulna is a helyiből, azt se bánnám, ha mindig éhen kéne is lefeküdnöm, csak té­ged láthatnálak, ha messzirül is, csak az édes anyámat megölelhetném! Nem a nél­külözés esik nehezemre, nem a szenvedés sok — hanem ez az egy esztendő hosszú! Nekem, a ki most három hónapon át egy órára se szívesen mozdultam mellőled, egy esztendeig élni nálad nélkül! Mert így közelrül távolrul sem olyan komisz ez az élet különben, mint a milyennek messziről látszik, bár a Gyula által emlegetett kedélyességnek itt, ennél a jobbadán németekből álló ezrednél nyoma sincs. Regrutának, öreg bakának egyformán fáj a szíve — gondolom, a civil élet után. Hanem az altisztek elég emberségesek, a főhadnagyunk pedig, bár örökkön ordít és veszettül káromkodik, szinte jó ember. Legnagyobb bajom persze a német. A kom­mandót ugyan még csak megérteném, hanem a mit az iskolában magyaráznak, abból 183

Next

/
Oldalképek
Tartalom