Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)
A levelek
éljeneztek a te ágrul szakadt vőlegényednek, mint tán még itt az egyetemen senkinek se. Nem ér az a dicsőség így magában fenét se — látod, már írásban is ilyen parázna lett a te rossz Ferkéd, mint a hogy Zsuzsa mondja jobb időkben — nem ér az semmit- se — hanem azért mégis csak nagyon szerettem volna, ha itt lett volna az én galambszelíd kicsi menyasszonyom, a kirül szólt a felolvasott ének és látta volna, hogy haj- longanak ezek a fényes, cifra mágnásgyerekek az ő kopott ruháju vőlegénye előtt, a kinek a szomorú szemein, meg a szerelmes lelkin, meg a versiró kezin kívül széles e világon semmije sincs. Ámbátor még a keze se az övé már, mert azon is rajta van az aranyból való bilincs. Sajnálom, hogy Gyula el nem jött. Délután, illetve estefelé itt voltak nálam Balázszsal jó darabig, míg aztán én magam bocsánatot nem kértem tőlük, hogy most már mennem kell a felolvasásra. Te azonban, édes szentem, gondolom, majd hallasz még engem néhányszor fölolvasni. Ha előbb nem, tiz esztendő múlva, a mikorra csak tán megesküdünk majd. Akkor aztán, ha majd verset írok, azt mindig neked, egyedül csak neked, csak neked magadnak olyasom föl (a gyerekeket kiküldjük a szobából!) — te aztán majd megfizetsz érte azzal, a mivel tudsz. És hidd el, drága mindenem, hogy tiz esztendő múlva lesz a te hamar megöregedett uradnak olyan neve, hogy ha az fölolvas neked egy-egy verset, fölér az egy arany órával, vagy egy divatos kalappal. Akkor aztán majd megfiatalodom én is megint. Most azonban öregszem. Minden nap egy esztendőt. És úgy elkomolyodom, de úgy, akárcsak a sír. És nagyon félek, hogy te még hamarabb megunsz engem, mint Róza húgod mondta — és hiába, a Balázska hangos jókedvinek mégis csak nagyobb hatása van egy női szívre, mint az én csendes szomorúságomnak. — Pistáéknál pénteken voltam. Pista volt bátor azt állítani, hogy ő egészen megfeledkezett arrul, hogy ő vasárnap szaval a Tanítók Házában. Megfeledkezett róla, holott legalább másfél hónap óta mindig azt hajtogatta már, nekem is mondta vagy ötször. No de sebaj. Azért mégis csak hazaszándékoznak menni ebben a hónapban, sőt éntőlem is kérdezte, nem megyek-e haza velük?! O kérdezi éntőlem! És ő még arra számít, hogy ők még a hónap vége felé is tudnának valahova utazni! Igazán hallatlan elszámítás, mikor meg mernék esküdni, hogy 25-ikre, a Katus neve napjára nem lesz egy kis krajcárjuk se. Julcsával is beszéltem egy kicsit. Kérdeztem tőle, hogy kiruházta-e már az ángya? Azt mondja, ki, mert kapott summa summárum 4, mondd négy karton kötőt, úgy látszik, téligúnya helyibe és a 65 frt fejibe, a mibül, azt mondja julcsa, ő csak 5 írtba került mindenestül. Még a ruhának valót, a kit hazulról küldtek, még azt se varrta meg neki most se az ángyikánk, a szorgalmas, a munkás, a dolgos, a ki olyan magosán áll fölöttünk, közönséges emberek fölött, mint a nap . . . A vizsgadijamat, a 10 irtokat, lefizettem. A nyugtán most nem küldhetem el, de a jövő levelemben elküldöm, mert otthon van. Kijelentem azonban, hogy nem a te megnyugtatásodra küldöm el, hanem minden sejtelmek, gyanakvások és félreértések elkerülése végett. (Te érted, mit akarok mondani). Tefelüled egész biztos vagyok. Mert én téged úgy szeretlek, hogy lemondanék érted az életről: de neked is úgy köll szeretned engem magamért, egyedül egymagamért, hogy ha én holnap reggel, mire fölébredsz, odaállnék az ágyad elé és azzal csókolnám meg a kezed: hogy ott hagytam 157
