Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)

A levelek

úton jutott eszembe, ő pedig ott szavalja egy versit. Tehát legalább is valószínűtlen, hogy ők szombaton este hazamenjenek, mikor vasárnap délelőtt van az ünnepély. Azért nem értem, mire volt jó az a hazudozás s ha már hazudni akart, mért nem úgy hazudott, hogy egy kicsit hinni is lehetett volna. Különben ma este majd megmondom neki, hogy mért írta, hogy hazamennek, mikor tudta, hogy úgy sem lesz belőle semmi. Az útunk tele volt bosszankodással és kellemetlenséggel, a mit Kádár, a kivel együtt jöttünk, majd részletesebben elbeszél a mamának. Kecskeméten fölszállt valami betörülközött atyafi, valamint Polányi nevű gyümölcskereskedő, a ki hamarosan belekötött Gyulába, a mért nem komiszkodott egy szemben ülő cseléddel — és olyan kifejezésekkel illette, a miket leírni nem lehet s a miken az egész kupé megbotrán- kozott, különösen Kádár, meg a sógora térítették észre az atyafit, a ki aztán másokba kötőszködött bele, de mikor mindenütt kudarcot vallott, mindég csak minket környékezett meg barátságos szándékkal, a mi pedig még a haragjánál is sokkal veszedelmesebb. Kőbánya felé azonban megfordult a szél, elcsendesedett a jó úr és könyörgésre fogta a dolgot, mert a zsidók azzal fenyegették, hogy lecsukatják Pesten. Mi lett azután vele, nem tudjuk, mert megérdemlette a lecsukatást, de az ember nem akar érte kellemetlenkedni. —

A mi a külső állapotokat illeti, csak megvolnék, a bajuszkötő különösen hathatós eszköznek bizonyult, — hanem a belső mivoltommal nem áll úgy egészen a dolog. Még mindig olyan vagyok, mint a ki elveszített valami drága kincset, a mi többet ért az egész világnál. És csak az vigasztal, hogy azt hiszem, te is csak ilyenformán vagy. Nohogy a vasútnál Kucsera tisztelendő képe nagyon lekötte is a figyelmedet, — mégis azt hiszem, hogy olykor-olykor megrezdül a szívedben egy-egy húr. Igaz? Nekem olyan végtelenül unalmasnak tetszett ez az egész világ, olyan bolondságnak ez az egész élet, mikor megérkeztem az én kis szobám négy hideg fala közé. És az emlékezés nagyon sovány vigasztalás. Mit ér az énnekem, hogy elgondolom: hogy ültünk mink szombaton estefelé, meg vasárnap este, meg hétfőn este egymás mellett a kis szobában, mit ér az énnekem — ha most ilyen nagyon messzire vagyunk egymástól ? Hanem te, lelkem, tán azt is gondolod már magadban: mire jó ez a bolondság ilyen régi jegyesek közt, mint mink vagyunk, akik jegyes fejjel öregszünk meg? Igazad lehet, hanem azért mégis csak fáj, a mi fáj, akárhogy hallgassunk is róla.

Tegnap, vagyis szerdán reggel, mikor az egyetemre mentem, találkoztam Linka nénivel, a ki most meg már a Rókusra jár. Azt mondja, legkésőbb egy két múlva, de megeshetik, hogy még ezen a héten hazamegy, mert úgyse bírnak rajta segíteni.

Itt jut eszembe egész véletlenül, hogy te engem a vasútnál megint csak úgy csókoltál meg, mintha kis macska volnék. Ha megesküdünk is, akkor is csak ilyen fagyos-szent módjára csókolsz meg!

Egyéb mondani és kérdeni valóimat időszűke miatt következő levelemre hagyom. Ezúttal még csak annyit, hogy azokat a poétikai és földrajzi kérdéseket, a miket most átismételtettem veled, karácsonyra folyékonyan tudd, addig mindig ismételd magadban, — mert nem szeretném, ha az én menyasszonyom, a ki éntőlem azt kérdezi, hogy „ha me [ge jsküdünk is, ilyen maszla leszek?”, hogy az én menyasszonyom ezeket a dolgokat ne tudná.

155