Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)
A levelek
65 MF — Walleshausen Ilonának, Budapest, 1899. február 4. Kedves Ilonkám! A mint láthatod, nem élőszóval viszem meg leveledre a választ. Pedig te tán most is számítgatod az órákat és hosszallod az időt estéiig. Hasztalan esik a várakozásod. Nemcsak hogy én nem megyek, de Pista se mén haza, mert beteg. Megfázott annyira, hogy tegnap iskolábul is hazaküldte az igazgatója. Most már harmadnapja fekszik. A mi engem magamat illet, tudhatod, hogy nem a nemakarásomon múlik, ha nem megyek haza. De jegyet nem kaptam, az utazás pedig legalább öt forintba belejönne, — az meg majd egy hónapi házbér. Pedig nagyon szeretnék menni nemcsak haza, hanem akárhová, csak itt ne köllene lennem. Nem panaszképp mondom, de ennyire még nem untam a pesti életet, mint most. Eddig legalább volt mit csinálnom, elöltem a tanulással minden bajom. Hanem most itt van ez az üres, dologtalan szünidő. Végképp nem tudok mit tenni. Semmi dolgom, menni nem szeretek, de ha szeretnék, akkor se mehetnék ebbe a ronda, loccs-poccs időben sehova. Különösen meg, hogy ez a háromnapos eső, hó, sár mind eláztatta a cipőm talpát. A másikat meg nem hoztám el hazulról, — azért most, hogy a kis Pista átviszi Üjpestre Imréékhöz a cipőmet, rostokolhatok harisnyába itt náluk másfél nap. És meresztgethetem a szemeimet a temetőre, meg a zsibáros bódékra. Kutyának való élet. . . Szükségesnek tartom azonban új megint kijelenteni, hogy panaszkodásnak ne vétessenek ezen szavaim. Hanem látod, lelkem, ha én nem megyek is haza: te megtehetnéd, hogy följönnél. Az osztán meglepetés lenne igazán. De komolyan írom ám én ezt. Tudom, hogy úgyis volna már mondanivalód, a miket levélbe nem akarsz megírni. Mert látom, hogy nem olyanok a leveleid, mint a tavalyiak, hanem tartózkodóbbak. És azt hiszem, hogy most, ha visszatérnénk a régi szokáshoz és kétszer írnánk hetenkint, nem tudnád hetenkint kétszer teleírni a papírt. Vagy tán azért is nem írsz úgy, mint régen, mert félsz, hogy eltévelyedik a levél? Az eltévelyedést illetőleg, kérdezősködtem a levélhordónktól, de a hétfői leveledről nem tud semmit. Már arra is gondoltam, hogy hátha azért nem írtál te, mert gondoltad, hogy úgyis haza megyek és nem akartál az írással fáradni. Hanem azt írod, hogy írtál: hát akkor bizonyosan írtál is. Hanem talán gyerektől küldted postára, a ki nem adta föl? Megint csak arra térek vissza, hogy nem vagyok a leveleddel megelégedve. Nem mintha arra gondolnék, a hogy írod, hogy meg változtál volna. Arra nem gondolok. Hanem hiszen a szerelemmel is csak úgy vagyunk, mint az új ruhával. Addig örülünk neki, még új: azután megszokjuk. És lehet, hogy csak azután vesszük észre, hogy milyen háladatos, milyen melegtartó, milyen erős, nehezen szakadó: de hiába, csak nem új már, csak nem örülünk neki úgy. Összehasonlítom a régi leveleidet a frissekkel. És a régiek sokkal kedvesebbek. 107
