Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)
A levelek
resek 1 frtot — mert minden hétfőn bemegyek a correcturába — a mire nekem olyan szükségem van, mint egy falat kenyérre, másrészt pedig, a mi nagyobb ok, azért, mert alapos okom van attól tartani, hogy kedden délelőtt még katalógus-olvasás lesz. Különben nem is köll azt neked mondanom, kicsim, hogy kis dolog nem tartóztathatna engem vissza, engem, a ki úgy szeretném, ha soha nem kellene mellüled mozdulnom. Azután meg elég hosszú a szünidő, eleget pörölhetsz még rám, meg eleget békithetsz. Azért a hétfői leveledben ne is vesztegesd a papírt arra, hogy menjek haza, mert keddnél előbb úgy sem megyek, hanem akkor talán a gyorsvonattal. Gyula azonban bizonyosan hazamegy még szombaton estére, esetleg pénteken este. Délelőtt tervezgette éppen. Azonban nem tudom, mit határozott, mert mikorra én most este hazajöttem, ő akkorára már bement a mentőkhöz. A pakkot szerdán megkaptuk, szerencsésen el is fogyasztottuk azóta. Én nem is tudtam róla, azért nagyon meglepett, mikor gyakorlatokról hazajöttem és a sifonba benyúlva ott találtam szépen elfelezve két porcióra. Az aprólékot pedig az este süt- tette meg Gyula s Balázzsal együtt négyen elfogyasztottuk. Ő bizonyosan megköszönte már, én most csókolom érte a kézit Mutterkának. Ezzel egy füst alatt elvégzem azt is, a mit Gyula mondott: hogy Mutterka valami könyvekrül írt neki, hogy mi az áruk diszkötésben? Nem tudom bizonyosan, de azt hiszem, hogy olyan Petőfi-kötetet kér- deztet Zsorzs Nagysám, a milyent idefönt mutattam neki, vagy otthon és a mit ő ajándéknak szánt a két kis lánynak. Ha ezt kérdezteti, ennek az ára 1—1 forint. Majd a jövő leveledben írdd meg, édes szívem. Hát szegény édes apám hogy van már a karjával? Úgy vádol a lelkiismeret, hogy még most se válaszoltam a levelire, a mit szegény avval a beteg kézivel megírt. Hanem ez is csak megfér a többi vétkem mellett. Aztán majd helyre hozom még én azt. Édes anyámot, Julcsát csókold meg helyettem. Hát hallottál rólam valami szépet? És örültél neki? Olyan nagyon jól esett, mikor olvastam, nem az, hogy valaki szépet mond rólam, mert arra nem sokat adok, hanem az, hogy te örültél neki. Hiszen egyébb sincs, ami jól esnék ebben az elhagyatottság- ban, mint az, hogy a te szíved, lelked úgy őrködik fölöttem, mint a csillagok a világ fölött. Hanem nem panaszkodom elhagyatottságról, mert kedves anyánk majd megint azt fogja írni, hogy én olyan keservesen panaszkodom, mintha senkim se volna a világon .. . Pedig én meg vagyok győződve arról, hogy igen is vannak még, a kik szeretnek engem és azok közt bizonyos nem a mi mamánk az utolsó. Tehát attul a napiul számítva, mikor te ezt a levelet megkapod, kilencz napra kiállhatsz a kapuba várni. Attul a naptul vagy három hétre vége lesz a te „bánatos kis özvegység”-ednek. Látod, édes szerelmem, nekem bizonyosan nehezebb odáig várni, mint neked, mert nekem több okom van haza sietni, mint neked hazavárni, — mégis csak várakozom türelmesen. Hiszen ha szombatig várhatunk, mért ne várhatnánk akkor már keddig is? Hanem majd aztán, aztán! Egészen a mienk lesz a világ. Már hogy te az enyim, én meg a tiéd! 101
