Romsics Imre (szerk.): A másik ember. A Fiatal Néprajzkutatók III. konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1993. november 15-19. - Kalocsai múzeumi értekezések 1. (Kalocsa, 1994)
Nagy Janka Teodóra: Az egyén szerepe a jogi népszokások alakulásában
Kalocsa, 1993. november 15-19. érettségizett, a főiskolát vagy egyetemet végzettet tekintik. Az iskolai tanulás csak egyik lehetőségét jelenti az intézményesített információszerzésnek. Hangsúlyozzák az olvasottság, a tájékozottság fontosságát. Büntetőjogi ismereteiket gyakran folyóiratokból, napilapokból gyarapítják.6 Az orális kultúra mellett, amely ma már nem annyira lokalitáshoz kötött, meghatározó szerepe van a tévének, a rádiónak. A visszaeső bűnös fogalmát például a tévé műsoraiból ismerték, az egyes jogi fogalmak értelmezésekor többen a rádióban hallottakat hasznosították. Hacsak nem kifejezetten az archaizmusra szűkítjük le a népi jogismeret és jogtudat vizsgálatát, igen fontos tényezőként kell számba venni a mindnagyobb mobilitást lehetővé tevő életutak eltérő tapasztalatait. Különösen szembetűnő ez a falu közösségéből időlegesen kiszakadó, majd visszatérő személyek esetében, akik egyéniségük szűrőjén keresztül beépítik tapasztalataikat a falu közösségének életébe - vagy éppen kirekesztődnek abból. A „tanult ember” fogalmának meghatározásához például az egyik szakmunkás adatközlő a következő megjegyzést fűzi: „Én csak magamból indulok ki. A barátnőm gimnáziumba érettségizett, s történelemből, matematikából, magyarból lényegesen fölöttem állt.” A rövid ideig tűzoltóként dolgozó férfi szándékosság és gondatlanság fogalmának értelmezésekor a megelőzést emeli ki. A természetgyógyászattal kacérkodó, talán falusi „kenőembernek” nevezhető adatközlő legszívesebben meztelenre vetkőztetné, s minden héten egyszer szöges drótból készült ostorral verné meg a ráimádkozókat, babonás személyeket. A mezőőr „mindennapi jogalkalmazását” jelentősen befolyásolta, hogy ha valakit lopáson kapott, hiába kísérte be a tanácshoz, sokszor elengedték, mert a károkozás nem érte el a jogszabályban megszabott összeghatárt. A kovács arra kérdésre, hogy a tévedés lehet-e büntethetőséget kizáró ok, szakmája köréből vett adomával válaszolt: „Olyan ez, mint amikor az egyszeri kovács meg akarta dobni az inast a kalapáccsal, de az elugrott, s az asszonyt találta el. Vakargatta erre a fejét a mester, végül megszólalt. Hát, jól van ez így is. ” A kocsma tájékára se járó férfi határozottan állította, hogy a részeg embert ugyanúgy kell felelősségre vonni, mintha tettét józanul követte volna el, a bölcskei nagykocsma rendszeres vendégei azonban elnézőbbek voltak e kérdésben. A falujába visszatért, de annak társadalmán kívül rekedt munkásember, aki számtalan értelmiségi barátnővel, ismerőssel dicsekedett, különösen indulatos volt, amikor a megszólás, a pletyka került szóba. „ Lehet, hogy ez a betegsége talán a bölcskei népnek, ez a bűne. Ha kutatnák, kiderülne, hogy Bölcskén egy nagyon szorgos nép dolgozik, de a szája az egy ... pletykás. Ez mindenkire áll, csak én vagyok kivétel. Engem nem érdekel, kinek mennyi vagyona van, honnan van. Én nem foglalkozok senkivel. De elvárom, megkövetelem, hogy velem se foglalkozzon senki.” Legnagyobb vágya viszont az, hogy egy milliókat érő autót vegyen, s végigkocsikázva a főutcán „az öregasszonyok gárgyuljanak bele a kíváncsiságba”, miből telik neki erre. A gyűjtés során feltűnt, hogy az adatközlők inkább történetekben, analógiákban gondolkodtak, mint elvont fogalmakban. Talán a kómárok jelenlétéhez kapcsolódik, hogy a faluban szinte „adóköteles foglalkozásnak” számított a hamis tanúzás. Amikor egy idős ember véleményét kérdeztem erről, vélekedések helyett elmondott egy történetet. 77
