Romsics Imre (szerk.): A másik ember. A Fiatal Néprajzkutatók III. konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1993. november 15-19. - Kalocsai múzeumi értekezések 1. (Kalocsa, 1994)
Pállfy Zoltán: Egy "belehelyezkedési játszma" (módszertani) tanulságai
Fiatal Néprajzkutatók III. Konferenciája magunkkal hozott műanyag fóliával, T.M. bent a malomban elalszik várakozás közben, a mérlegen maga alá gyűrt zsákokon. Végül megkapjuk a lisztet, befogunk, el visszük a csutakokat is a rokonhoz. Épülő háza körül annyi a fahulladék, hogy nem úgy néz ki, mintha tényleg akkora szüksége volna az általunk hozottra, mint ahogy a cserébe kapott zöldségfélék is megvannak otthon T.M. kertjében is. Az akció lényege itt tehát ismét szimbolikus értékek cseréje. Nem üzlet, hanem kommunikáció. Az összetartozás és a kapcsolattartás aktusa. Útközben hazafelé az R.-i volt nagybirtokosok sorsa, Isten dolgai s a békés emberi együttélés hétköznapi nehézségei kerülnek szóba, valamint T.M. saját családi problémái. Egyre bensőségesebb dolgok. Hazaérve T.M. kicsit mosolyogva megkérdi: „No, eljőnének-e még egyszer vélem a malomba?” Az elmondottakon is látszik, hogy szinte lehetetlen volna az eseményeket lineáris rendbe állítani. A nap történéseire inkább hálószerűség, az állandó vissza-visszatérések folyamata jellemző. Ugyanakkor így, „belehelyezkedve”, jelenlétemnek olyan új motiváltsága van, amely eleve lehetetlenné teszi a helyszínen adatokat rögzítő kikérdező kutatói habitust. Az egyes tudásformák kevertek, a mindennapi élet gyakorlatába rejtettek. Verbálisán s írástudó-stílusban éppen nem explicitáltak.10 Az informális tudásanyag11 - amire a legtöbbször kíváncsiak vagyunk -, a világértelmezési modell mindig indirekt úton közelíthető meg , s mindig direkt interperszonális kontaktusban (interakcióban!) valósul meg, aktualizálódikn, illetve ilyen kontaktusokba van belekódolva. A kommunikációs interakció pedig - a kapcsolatfelvétel és a közlések - valójában csak olyan helyzetekben jön létre, amelyek a helybeliek specifikus tudásának nem a „kikérdezését" feltételezik, hanem a „használatát” igénylik. JEGYZETEK 1. A megfigyelések szmhelye:Csíkfalva (Ciucani), illetve Rekecsin (Racaciuni), Bakó megye, időpont: 1993. szeptember 7-12. A szövegben emlegetett T.M: Tamás Mária, szül. Mengerés, 67 éves, özvegyasszony. 2. Az úgynevezett kikérdező módszer többnyire csődöt mond a terepen, ha a kérdezettek az ún. informális tudásanyaggal kapcsolatosak (pl. mentalitáskutatás, hiedelmek - általában a nem írott, nem ,Júvatalos” tudásformák esetén, szemben a formális tudás-, illetve elváráshonzonttal. A formális-informális megkülönböztetéssel kapcsolatban lásd még: Readings in General Sociology, 4. fejezet, bevezető, 1964.161). 3. Ez olyan kapcsolatfelvételt és beszélgetésvezetési sémák - a ,nyelvet” itt tágabb értelemben veszem - alkalmazását feltételezi, melyeknek lehetővé kell tenniük, hogy az adott közösség, ill. annak képviselői valamilyen módon be tudjanak építeni világukba. Jelenlétem legalább közvetve váljon motiválttá, egyáltalán, működtetni tudják kódjukat velem kapcsolatban, éppai ezáltal bizonyítva be újra a maguk számára, hogy ez a kód érvényes, mert működik. A kérdezek-felel viszony éppen annak a viszonylagos egyensúlyi helyzetnek az ellentéte, amely nélkül a kommunikációs interakció nem jön létre, illetve gyakran úgy jön létre, hogy nem „befogad”, hanem ,kizár". Más szóval, ha ottlétemet nem tudom „megmagyarázhatóvá” tenni az ő szempontjukból, megkérdőjelezem ezt a kódot, illetve életképességét, aminek messzemenő negatív következményei lehetnek. A belehelyezkedés kísérlet arra, hogy lehetőleg ne zavarjam őket „identitásuk gyakorlásában” (lásd: BÍRÓ 1992. 99-101). Ugyanez a másik oldalról: elfogadási játszma. Az adott helyzetben 22
