Draskóczy István - Varga Júlia - Zsidi Vilmos (szerk.): Universitas - Historia. tanulmányok a 70 éves Szögi László tiszteletére - Magyar Levéltárosok Egyesülete kiadványai 15. (Budapest, 2018)
Levéltárak és egyetemtörténetek - interjú Szögi Lászlóval (Készítette: Vér Eszter Virág)
Levéltárak és egyetemtörténetek - interjú Szögi Lászlóval 1967 és 1972 között tanultam ott. Azt kell mondanom, hogy minőségi különbség van az akkori egyetem és a mai között. Ez nem azt jelenti, hogy „régen minden jobb volt”, de a hallgatói összetétel, a hallgatói ambíciók és a közösségi élet szempontjából óriásiak a különbségek. Mit értek a hallgatói összetétel alatt? Egyrészt azt, hogy nagyon szigorú felvételi után kerültek be a diákok az egyetemre. A felvettek szinte garantálhatóan tehetségesek voltak. Másrészt mindenki ambiciózus volt: nagyon kevés olyan évfolyamtársamra emlékszem, akire azt mondtuk volna, hogy link. Inspiráló közeg volt, nem illett nem tanulni. A 60-as évek vége és a 70-es évek eleje egyébként is izgalmas korszak volt. A közösségi élet több szálon folyt a Karon. Abban az időben a diákok egy-egy kötelezően előírt csoporthoz tartoztak. Ez a 12—15 ember öt éven keresztül együtt járt órákra, szórakozni, együtt tanult. Ez volt az egyik közösség, a másik a KISZ. Ma már furcsán hangzik, hogy szinte mindannyian KISZ tagok voltunk. Én is, pedig katolikus családból származtam és vasárnaponként ministráltam a templomban. Nekünk a KISZ olyan, fiataloknak szóló közösséget jelentett, ahol programokat kínáltak, ahol hasznosan lehetett tölteni az időt. Más közösségi lehetőség ráadásul nem is volt. A KISZ szervezetén belül esetenként politizáltunk is. Ezek nem érdektelen viták voltak, hiszen voltak közöttünk keményvonalas baloldaliak, voltak mellettük nemzeti baloldaliak, akiknek a magyarság fontosabb volt, mint a kommunizmus, és voltak olyanok is, akik nem voltak baloldaliak, de ezt nem hangoztatták, mert abban az időben nem nagyon lehetett azt mondani, hogy én így, vagy úgy gondolom. Ennek ellenére a ’60-as évek végén már lehetett vitatkozni. Arra például tisztán emlékszem, hogy a munkáspártok Karlovy Vary-i nyilatkozatáról ’69-ben értekeztünk, hiszen akkor túl voltunk a ’68-as bevonuláson, ami a mi diákéletünkben meghatározó volt. Előtte bennem is volt bizonyos baloldali illúzió. Úgy nőttem fel, hogy a katolicizmus szerint a szeretet, a szegények támogatása prioritást élvez. Eközben a szocializmusról azt tanultuk, hogy ennek megvalósulása az egyenlőséget, a különbségek kiegyenlítődését és valamiféle becsületes, az emberi szabadságot hozó társadalmi rendszer lesz. Számomra a katolicizmus és a baloldaliság így összeegyeztethető volt. Nem foglalkoztunk azzal, hogy mi volt ’56-ban, mert arról szinte szó sem volt, de azt hittük, mert lehetett azt hinni, hogy itt valami igazságosabb világ jön létre. 1956-ban én még csak 8 éves voltam, ellenben ’68-ban már egyetemre jártam. Előtte a szabadságot és az emberarcú szocializmust „hirdettük”, ami a többségnek tetszett. A ’68-as bevonulás nagy cezúra volt sokaknak, így nekem is. Utána már nem hittük, hogy a kommunizmus igazságos társadalom felépítéséhez vezethet. Egyetemi tanulmányaid során kik hatottak rád inspirálóan az oktatók közül? A Bölcsészkaron ebben az időszakban voltak kitűnő történészek és voltak olyanok, akik csak az ideológia miatt kerültek ide. Én persze csak azokról be21
