Mayer László - Tilcsik György (szerk.): Szorosadtól Rijekáig. Tanulmányok Bősze Sándor emlékére - Magyar Levéltárosok Egyesülete Kiadványai 14. (Budapest, 2015)
Varga László: Kaposvárról, levéltárról - Bősze Sándorra emlékezve
1 marginalizálódásával, amíg végre magam is kezdek marginális helyzetbe kerülni: sem ez, sem az, sem ide, sem oda. Nincs mit választani, mert nem tartozom szorosan sehova, és nem tartozván, nincs kit-mit miért választanom."2 Történészként valahol ugyanezt éltem át, még nem a századforduló kutatása során, amelytől akkor éppen Hanák óvott meg, hanem bő évtizeddel később, 1956 kutatójaként. Litván Gyuri vágta a fejemhez: „Döntsd el, hova tartozol!” „Sem ide, sem oda. Nincs mit választani.. ”. Másként éltem meg levéltárosi éveimet. Korábban a kutatóteremben csőszként ott ült Gajáry Pista. Segített, ahogy mások is. Egyedül a Fővárosi Levéltárban éreztem jól magam a kutatómunka közben. Nem szívleltem ugyan a Ságvári Ágnes gründolta egyesületet, de nem is konfrontálódtam vele, azt viszont rossz néven vettem, hogy 1989 májusában a Magyar Levéltárosok Egyesülete Varga János elnök aláírásával kikérte magának a Történelmi Igazságtételi Bizottság, a Nyilvánosság Klub és a Hajnal István Kör közös rendezvényén elhangzottakat, miszerint Magyarországon nem létezik a tudomány, a kutatás szabadsága. Holott nem létezett. Ez a központilag irányított „szakma”, minisztérium és az Országos Levéltár szimbiózisa kimondottan taszított. Nem vártam, de meg sem lepett, amikor 2 évvel később az egyesület - Varga János akkor már országgyűlési képviselőként ült a parlamentben - feljelentett. Hiszen akkor Budapest Főváros Levéltára önállóságáért, függetlenségéért folytattam „harcomat”. Dúdoltam magamban az A. E. Bizottság dalát, miszerint: „Nem vagyok partizán!” Váratlanul sok szövetségesem lett Pannóniában, de így-úgy Hunnia is csatlakozott. Létrejött az Önkormányzati Levéltárak Tanácsa, amelyhez néhány kivétellel az összes megyei és városi levéltár csatlakozott. Próbáltam Szilit, a kaposvári igazgatót „nyomni”, mégiscsak Hanák-tanítvány, ami kötelez, de ő inkább Sanyit küldte maga helyett. Jól tette. Hanák írta: „... az emberi jellemek és sorsok meg vannak írva, és ezeken csak vagy isteni csodával, vagy roppant nagy önuralommal, lelki erővel lehet változtatni .. ”.3 Ez nem ilyen egyszerű, nincsenek megírva, de valóban „... roppant nagy önuralommal, lelki erővel lehet változtatni ...”.4 Ö elegendő önerővel rendelkezett ahhoz. A Mester bizonyult az egyetlen történész (más szakmákra sem jellemző), aki szembenézett kommunista múltjával, mert az emberi jellemek talán még sincsenek megírva. 1956. október 25-én - szó szerint - seggbe lőtték, a dékán, I. Tóth Zoltán viszont belehalt ebbe a géppisztolysorozatba az Akadémiai utcai pártközpont előtt. Péter viszont vezekelt, majd marginalizálódott. Mentünk „tapasztalatcserére” is Kaposvárra, ahogy korábban elzarándokoltunk Egerbe is, Kovács Bélához. Emlékezetessé lett a találkozás, mert, hogy Pannónián túl is van élet, szakma. Úgy fogalmazott, hogy nekünk, levéltárépítőknek egy befelé fordított emléktábla jár. Feltehetően még azt sem kapta meg. Szili az ÖLT-be maga helyett Bősze Sanyit delegálta, aki „jelenségének számított. Olyan fiatalember, aki állandó kamaszos mosolyával rögvest kiváltja a másik szimpátiáját. Az ilyen emberre mondják: tiszta tekintetű. Sugárzott belőle a tisztesség, a becsületesség. Lássuk be, nemcsak a szakmánkban, de úgy általában sem mindennapi jelenség. 1 1 Hanák Péter levele Varga Lászlóhoz. Washington, 1987. szeptember 16. A szerző tulajdonában. 3 Uo. 4 Uo. ■ 379 ■
