Mayer László - Tilcsik György (szerk.): Szorosadtól Rijekáig. Tanulmányok Bősze Sándor emlékére - Magyar Levéltárosok Egyesülete Kiadványai 14. (Budapest, 2015)

Varga László: Kaposvárról, levéltárról - Bősze Sándorra emlékezve

KAPOSVÁRRÓL, LEVÉLTÁRRÓL - BŐSZE SÁNDORRA EMLÉKEZVE ■ Varga László F ésületlen lesz, ahogy beszélgetéseink is, mint amikor valami levéltáros banzájra rá­unva beültünk valahova Feiszttel és Tilcsikkel, jót ebédeltünk és meséltünk egy­másnak. Ez persze más. A „Györgyök” most csak lélekben vannak velem, ahogy Sanyi is. Négyünk közül ő mesélt a legritkábban, inkább csak hallgatta az öregeket, néha- néha közbeszólt, vagy rákérdezett. Annyira azért nem volt fiatal, mint amilyennek kinézett, amennyinek gondoltam, csendes szerénysége még tovább fiatalította. Tilcsiket köszöntöttük, kissé megkésve, a 61. születésnapján. Jól éreztük magun­kat, de Sanyi rosszul nézett ki. Mesélte, mi van vele. Látszott is, meg hallottam is korábban. Már régen találkoztunk eló'tte. Kiutált a szakmából a levéltár fura ura. Nem panasz, én tettem azzá. Akkor, Szombathelyen találkoztunk utoljára, azután senki sem szólt. Véletlenül - valamit kerestem - rámentem egykori levéltáram honlapjára, ott olvastam a hírt: Bősze Sanyi már nincs (közöttünk). Aznap éjszaka neki meséltem, csapongva, néha összefüggéstelenül, ami alvás helyett eszembe jutott. Próbáltam felidézni, most csak rekonstruálom, ami emlék­ként megmaradt. Olvasom a nekrológokban, élete mennyire szorosan kapcsolódott Kaposvárhoz. Bennem is így élt. Sanyiról Kaposvár, a városról ő jutott eszembe. Szép város (volt vele) Kaposvár. Mondom Kaposvár, de ez menekülés az emlékezés elől, hogy ne csak rá gondol­jak. Vagy más emlékezés. Meséltem - gondolatban - neki egyik legmarandóbb emlé­kemről, városáról, amikor a kaposvári Csiky Gergely Színház Budapesten, itt nálam, a szomszédban, a Vígszínházban vendégszerelt. A későbbi Nagykörút itteni telkeit egykor Weiss Manfréd és bátyja vásárolta fel. Azt, amelyikre az a ház épült, amelyben lakom, nem, de a szomszédost, a Jászai Mari téren (még tér sem létezett, nemhogy Jászai), ahol azután felépült a gyári nyugdíjin­tézet „palotája” már igen, egészen a Vígszínházig. így lett Weiss Berthold az épülő színházi részvénytársaság igazgatóságának is tagja. Térben a kettő között a Weiss test­vérek Posner Alfréd lovaggal kartondobozgyárat létesítettek, az akkor már a Vágóhíd mellett működő konzervgyáruk melléküzemeként. Ennyit a tudománynak, az illem és szokás kedvéért, hiszen így múlik el a világ dicsősége. Hol van már a legendás Globus konzerv, a csepeli Weiss Manfréd Művekről már nem is beszélve. A kaposváriak budapesti vendégjátékánál ejtettem el a fonalat, de mielőtt folytattam volna a történetet, azon az éjszakán meséltem Sanyinak, hogy gyermekkorom meghatá­rozó éveit (Kelet) Berlinben töltöttem. A zárójelbe tett szórészlet egy ideig nem számított lényegesnek, azután vagy 100 méterre tőlünk, berlini lakásunktól húzták fel 1961 augusz­tusában a falat, kezdetben csak egy szögesdrótot. Frontvárosban éltünk, eleinte éjszakán­ként géppisztolysorozatokra ébredtünk, amikor egyesek megpróbálták áttörni a drótot.- 375 -

Next

/
Oldalképek
Tartalom