Mayer László - Tilcsik György (szerk.): Szorosadtól Rijekáig. Tanulmányok Bősze Sándor emlékére - Magyar Levéltárosok Egyesülete Kiadványai 14. (Budapest, 2015)
Gecsényi Lajos: Hullámvölgyek között. A magyar levéltárügy fejlődése, 1920-2012. Vázlat
A fejlődési folyamatban az 1. világháborút követően négy csomópont tapintható ki: 1921/1923 - a Magyar Országos Levéltár Bécsi kapu téri épületének használatba adása és az épületbe történő beköltözés, Csánki Dezső főigazgatói működése. 1950 - a vármegyei és városi levéltárak államosítása, ami persze jogilag államosítás volt, de tartalmilag sokkal inkább illett rá a „központosítás”, és mint bebizonyosodott, komoly szakmai hozadékkal járt. 1968/1969 - mindennek az ellentéte a helyi, quasi önkormányzati szervek, a tanácsok kezelésébe történő átadás. 2012 - az újabb „államosítás”, ami jogilag semmiben sem különbözött az 1950-ben történtektől, ám szakmailag ezt most is bízvást nevezhetjük központosításnak. A kérdés az, hogy több mint 4 évtized tartalmas munka után ez hozhat-e előrelépést. A szakma szempontjából ezt tartom meghatározónak. Az első időszakban megtörtént a „honfoglalás” a Bécsi kapu téri épületben, és az ekkor megindult munka a két háború között fokozatosan eljutott odáig, hogy még erőteljesebben középpontba került a levéltári anyag tudományos feldolgozása. Ezzel párhuzamosan kiteljesedett az a tudományos gárda, amelyben ugyan nem volt annyi akadémikus, mint évtizedekkel korábban, de felkészültségében meghaladta elődeit. Ebben jelentős szerepet játszott az is, hogy 1923-tól a Levéltár önálló publikációs fórumot kapott a „Levéltári Közlemények” formájában, amelynek szerepét akkor tudjuk igazán értékelni, amikor azt látjuk, hogy a „Századok” és a „Hadtörténeti Közlemények” után, ez a harmadik olyan történeti folyóirat, amely nagyon jelentős tanulmányokkal és forrásközlésekkel járult hozzá nem csak a történelem feldolgozásához, megismeréséhez, de a levéltári munka fejlődéséhez is. Nagyon fontos változást jelentett az 1922:19. te., amelyik rögzítette - és ezt sem szabad elfelejteni, mert a későbbiek során egyre nagyobb jelentősége lett -, hogy a központi szervek 32 évnél régebbi iratait át kell adni az Országos Levéltárnak. Ha arra gondolunk, hogy 1950 után ez a határidő jogilag 15 évre rövidült, de facto viszont egyre lejjebb ment, akkor érezzük ennek a jelentőségét. Ez magával hozta azt, hogy megkezdődött már a két háború között a levéltári anyag jelentős gyarapodása. Míg 1906 táján 10.000 folyóméter anyag volt az Országos Levéltárban, e mennyiség 1950-ben már 24-700 folyóméter tett ki. Az, hogy a történettudomány és a levéltárügy változatlanul mennyire összefonódott, arra legjobb példaként Szabó Istvánnak 1931-ben a „Levéltári Közlemények”- ben „A magyar levéltárvédelem kérdései” címmel megjelent tanulmányát lehet idézni. Szabó, aki a magyar történetírás meghatározó, iskolateremtő személyiségei közé tartozott a 20. században, nem „átallotta”, hogy a levéltárügy kérdéseiről komoly elemzést tegyen közzé. Nyomatékosan hangsúlyozta, hogy komolyan kell foglalkozni a vármegyei levéltárak állami felügyelet alá helyezésével, továbbá azzal a gondolattal, hogy kerületi állami levéltárakat hozzanak létre, nem kevéssé pedig kezelni kell a magán- levéltárak problémáját. Néhány év múltán a kérdés már nem csupán elméleti szinten merült fel, hiszen az egyre növekvő állami iratok terhe alatt Sopron vármegye törvény- hatósági közgyűlése 1935-ben határozatban kereste meg a többi törvényhatóságot és a belügyminisztériumot az állami közlevéltárak létesítése ügyében. Feltétlen említenünk kell azt is, hogy az 1930-as években a Magyar Országos Levéltárban megindult több olyan munka, ami érdemben befolyásolta a kutatható történeti források körét. Az egyik az úgynevezett Hungarica-gyűjtés volt. Az itthonról kiküldött levéltárosok megkezdték a trianoni határokon kívül maradt levéltári anyag mikrofilmezését. Ezzel megvetették a Magyar Országos Levéltár páratlan mikrofilmtárának az ■ 230 ■
