Mayer László - Tilcsik György (szerk.): Szorosadtól Rijekáig. Tanulmányok Bősze Sándor emlékére - Magyar Levéltárosok Egyesülete Kiadványai 14. (Budapest, 2015)
Tyekvicska Árpád: Előszó
ELŐSZŐ A kötet, amelyet kezébe vesz a Tisztelt Olvasó, egy kiváló férfiúra emlékezik, aki immár örökre és visszavonhatatlanul eltávozott. Nemrégen még természetes részét jelentette életünknek, akit megkereshettük, és olykor 6' is megkeresett minket, az elmúlás távlatából visszatekintve ma már csak semmiségnek tűnő' ügyeinkben, és akivel csak fájdalmasan keveset beszéltünk a Nagy Ügyekről, azokról, amelyek a lét és a nemlét között vezető út értelmére mutatnak ... „Hát ennyi volt. Csak ennyi. Ezekben a dimenziókban, sajnos, csak ennyi.” - olvashatjuk a Bó'sze Sándorról írt egyik nekrológban az elégikus szavakat. Valóban, ha csak a váratlanul szűkre mért időre tekintünk, csak ennyi volt. 57 megélt év, 20.981 nap - ahogyan az idézett emlékező precízen kiszámolta -, ennyi adatott a magyar levéltáros társadalom talán legszeretettebb igazgatójának, akiről hárman is megemlékeztek a Levéltári Szemle hasábjain. Maguk a szerkesztők is megjegyezték az írások végén, hogy tradíciót bontottak: a „... három nekrológ jelzi, hogy milyen sok kollégának volt fontos az О személye. Szerettük őt, így emlékezünk rá!” Annyiban e kötet is formabontó, hogy egy olyan közösség gondozásában jelenik meg, amely más tagjáról még nem emlékezett meg ilyen módon. Az itt sorjázó írások, a valóságos sírhalomról - a család kérésére - hiányzó virágcsokrokat pótolják. Kifejezik a barátok, munkatársak, történészek és levéltárosok fájdalmát, tiszteletét és szeretetét. A Magyar Levéltárosok Egyesülete nem csupán egyik alapítójától, hanem választmányának majd negyedszázadon át „örökös” tagjától is búcsúzik, akinek - a szépen sorjázó állami kitüntetések mellé - két elismerést is adott: a mindenkori tisztújítások kiemelkedő számú szavazatát és élete talán utolsó szakmai elismerését, 2014-ben, a Dóka Klára-díjat. „A Magyar Levéltárosok Egyesülete ezúton fejezi ki hálás köszönetét dr. Bősze Sándor számára kiváló szakmai és tudományos munkájáért, a horvátországi levéltáros szakmai kapcsolatokért.” - olvasható a díj mellett átadott oklevélen, rövid összefoglalásaként egy alkotó, szorgos, munkás életnek. A hely szűkre szabta az értékelést, sok más mellett egyet bizonyosan oda kellett volna még írni: „emberségéért”. Bősze Sándor ahhoz a levéltáros generációhoz tartozott, amely igazgatóként az 1990-es évek második felében, a 2000-es évek elején vette át a kormánykereket elődeitől, azoktól, akik a 1980-as és a 1990-es években megteremtették a vidéki levéltárak „aranykorát”, amelyben a létszám és az anyagi javak tekintetében az intézmények mutatói megsokszorozódtak, szakmai, tudományos, közművelődési tevékenységük megerősödött, és valóban a megyei, a helyi közösségek életében számottevő és számontar- tott intézményekké váltak. Az őket követők tehát már nem a semmiből építkeztek, hanem a rájuk bízott javakkal sáfárkodtak, azt védték, őrizték, gyarapították, fejlesztették. Ezt a generációt kapta azután derékba a harmadik évezred első évtizedének közepén a költségvetési krízis, amely a megyei intézmények kiszáradását, esetenként ■ и ■
