Losonci Ujság, 1915 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1915-06-24 / 25. szám
^oldaL____ LOSONCI ÚJSÁG 1915. junius 24. , A szerb templom órája, amit zugsführer úr Adler olyan szép rendben tartogatott, pont az éjfélt kongatta, amikor elindultunk nagy cseppekben hulló bő esőben, a bakancsra tapadó szörnyű sárban az állomás felé. Mire feljött a nap, mindenki a vaggonokban volt már. És megindult, repült velünk a gőzmasina keresztül a szép hazán. Végig, a kövér kalászokat ringató Aiföldön, a végtelen rónán. A földet túró öreg magyar felütötte komor fejét a bakanótákra és a vonatzakatolásra. Munkálkodó gyerekhad integetett búcsút kapával, gereblyével. Teltkeblü, erős csipőjü pruszlikos menyecskék villámgyorsan oldották le kékgyolcs kötőjüket. Egyet-kettőt intettek vele, aztán megtörüiték a csücskével a kipirult orcájukon lepergett könnyűt, ki tudja, kijüket juttattuk az eszükbe? Piros pünkösd vasárnapján túl a Dunán, ünneplőgunyás cifra.had ácsorgott minden állomáson. Vártak az egymávS után átmenő bakavonatokra és teleaggatták a sapkáinkat kék búzavirággal, tüz-szinü vérpipacsokkal. A mi öt szál cigánybakánk meg rángatta erős igyekezettel a vonót, teli tüdővel fújta a klarinétot. így köszöntük mega búcsúztatást. Amikor elhagytuk az országhatárt, már nem fért több zöld galy a vaggonokra, több virág a sapkák mellé. A dalolásba berekedt a bakatársaság és az osztrákok mámorának, a lelkesedésnek feléjük zúdított áradatát valami kimondhatatlan virtusba, rögtöni ölreménésbe, azon mód taljánevésre szerették volna váltani. Nem csoda, soká pihentek tétlenül a verekedéshez szokott karok. Áhítattal, csodálattal vegyes félelemmel nézték az el-elmaradozó borzalmas magasságú hegyeket, kopár égbeveszett csúcsokon ülő havat, a tátongó szakadékokat, a rohanó üvegszinü patakokat . .. Megvakarták a fejük búbját. Tyűh az árgyélusát, ezek még a Karancsnál is magasabbak, pedig ez nagy szó?! Ilyet ők még Crnagóciában sem láttak. Azóta felkapadszkodtunk, felkinlódtunk a lélékzetfojtó hegyekre, itt-ott már dörögnek, bőgnek rémes jajongással az öreg ágyuk. Megremegtetik a szőlővel, fügefákkal ékeskedő szűk völgysikátorokat, Ezerszeres viszhanggal sikongnak a sziklák között, visítva, fütyülve vágják a levegőeget. Aztán becsapnak a hegyoldalba, apró erdők közepébe: oda, ahol taljánok vannak. Mi meg belevettük magunkat a kövekbe vájt deckungokba. Onnan lesi vad haraggal, nekidülledt szemmel a kálváriánál meghúzódó olaszt infanterist Kislovász Boldizsár. És ha csak egy minutumra is kidugná a fejét, nem eszik őkelme több makarónit ezen a világon! A nyálatkiszáritó nappali hőség kicserepezte a bakaajkakat; valami sajátos barna mázt kaptunk. Jó, hogy véjjel is van a világon .. . Mert ha elbújik a nap a nagy hegyek mögé, ha csillagok cifrázzák az idegen eget, ünnepe kezdődik a bakának. Mohón lesi a Boszniában termett apró lovakat, amelyek vigyázva kapaszkodnak felfelé a jégnél csúszósabb, köves gyalogutakon és az oldalukra pakolt «kochmasinákban» hozzák a mindent feledtető «menázst» ... Mint homályos kisértetek, egyenkint, lapulva bújnak elő a jó fiuk a salkákkal és földöntúli gyönyörrel tűnik el éhes bakagyomrokban az «ebéd». Az üvegszinü, rohanó folyó egyhangú zúgással szolgáltatja hozzá a zenét. A gyéren hangzó éjjeli lövésekre igazán nem mozgatja meg senki mégafülebotját sem. Azután felállanak'a folyó szélére, egészen a viz mellé a posztok. A többiek ásáshoz kezdenek, húzzák a szögesdrótot, cicomázzák, maszkírozzák kővel, gyeppel, bokorral a deckung táját, hogy legyen bár ezer szeme a taljánnak, egykönnyen rá ne eszmélhessen, hogy honnan is zudul a fejére az ólomeső? A fedezék belsejét már aztán nappal teszik «lakályossá». Ha megáll a lövöldözés és beáll rövid időre a «Gefechtspause», előveszik a kenyérszelő bicskát (amelyik hej de gyakran borotva is egyúttal) és lehántva a hajat a homlokgerendáról, rávési mindegyik a maga mondókáját. Az egyik verset fabrikál rá, a másik szivet, keresztet. Csak egy helyen olvasom hogy, «Mihály Istvány 25-tös ezredbélyi. 15-tögyik század születésem helyi Fülek-Sávoly. U. P. Fülek, nógrádmegyébe. Szépmagyarországon.» Mielőtt a nap felkelne a hegycsúcsok mögül, a reggeli szürkületben megint kapaszkodnak felfelé — erre felénk tartva — a bosnyák lovak. Hozzák a vizet, a kenyeret és olykor a hazulról jött postát. Úgy négy óra körül beköszönt a szokásos ágyús jóreggelt és hangos sikitással, velőt remegtető csattanással vágódik a patakba a gránát. Röpíti, morzsolja szerteszét a köveket, zúdítja vissza a felrántott vizet. Erős basszushangon végigbőg a völgyeken a «schwere Haubitz» és ropog, zizegve fütyül a manlicher golyó. Jó huszonötösök, losonci bakák húzzák az este abbahagyott nótát. Én meg nézem hatszor nagyitó messzelátómon a hatást. Káplár úr Csörge bök oldalba és vihogva mutatja, hogy apró, majmoknak látszó taljánok szaladnak felfelé a hordággyal. Csak nyugodtan célozz Csepp András pajtás, a fejébe, a tálján tagadóját, hogy meg ne sántuijon; mutass valamit!? Láthatod, hogy üvegen nézi a hadnagy úr és gyöngéden oldalba böki káplár úr Csörge infanteriszt Csepp Andrást is. Márton. KABARÉ. Önkéntesek a vak katonákért. Mig Losoncon voltak, reggeltől estig a legnehezebb testi és szellemi munkát végezték. És mégis, ha leszállóit az est és pihenőre térhettek már, megrövidítve a nyugalom perceit, arra is tudtak időt szakítani, hogy bucsuzásukkor ércnél maradandóbb emléket véssenek mindannyiunk szivébe. A vak katonákra gondoltak a tartalékos tiszti iskola most végzett önkéntesei, kik maguk is napok múlva zeneszóval fognak a harctérre menni. Saját jövendő sorsuk ezernyi veszélye nem felejtette el velük azokat a hősöket, kiknek a szemeviiágát követelte a haza és nekik — kik rendezték — a szent cél érdekében aranzsált művészi kabaréból legfeljebb annyi maradt, hogy távozásuk előtt még egyszer és utoljára jól kimulathatták magukat városunk vendégszerető falai között. A hétfői kabaré műsorát múlt számunk kimerítően ismertette és abban olvashattuk a szereplők névsorát éppen úgy, mint azt is, amit előadtak. Nehéz lenne, sőt talán nem is illik a kritika hangján szólani az estélyről. Meglett művészek hordták össze itt tudásuk javát, derűs perceket és igazi élvezetet nyújtva azoknak, akik ott voltak. A közönség méltányolta is derék önkénteseink minden elismerést megérdemlő fáradozását, mert a termet zsúfolásig megtöltötte és hálás volt a gazdag műsor minden egyes számáért. Aki el nem jött, magát csak azzal vigasztalhatja, hogy bizonyára már helyet se kapott volna. A rendezőség általános kívánságra holnap, pénteken este kibővített műsorral a városi Vigadó nagytermében megismételi a kabaréestélyt, melynek bizonyára ismét a már ismert nagyszabású erkölcsi és anyagi sikere lesz. jyszerüen bavált a harctéren küzdőknél és általában mindenkinél mint legjobb fájdalomcsillapító bedörzsölés meghűlés, rhenma, köszvény, influenza,'torok-, mell- és hátfájás stb. eseteiben Dr. Richter-féle Horgony-Liniment. Horgony-Pain-Expeller pótléka. Üvegje K. —“80, 1-40, 2'—. Kapható gyógyszertárakban vagy közvet- q lenül az „Arany oroszlánhoz“ címzett Dr. Richter-féle gyógyszertárban, i I i Prága I, Elisabethstr. 5. j Naponkénti szétküldés. 'vr g HÍREK Lemberg. capsici compos. Újra a mienk. Szeptember másodikén, amikor át kellett engednünk az orosznak, egyedül álltuk a világ legnagyobb hadseregének irtózatos zudulását. Akkor német szövetségesünket is védtük Lemberg alatt, most német szövetségesünkkel együtt hódítottuk vissza. Igazi hóditás, mert Lemberg földjét az orosz még a saját földjénél is elkeseredettebben védte, oroszszá tette azzal az eltökéltséggel, hogy soha többé a kezéből ki nem adja. S most újra a mienk, most újra visszavivtuk Ausztriának és akik kétszázkilencvenkét napi orosz uralom alatt is tántoríthatatlan hűséggel a szivükben várták a fölszabadulás boldog óráját, most Lemberg utcáin könnyes arccal borulhatnak egymásra s elmondhatják felszabadítóiknak orosz rabságuk minden gyötrelmét. Lemberget visszaszereztük és a rendületlen hitet, a föltartózhatatlan diadal bizodalmát is visszaszereztük vele. Ezt a napot vártuk még. S most már a holnap is a mienk. Ünnepelhetünk. Könyvkereskedő tanulónak, könyvkötő tanoncnak és nyomdai gépmester tanoncnak egy-egy fiú felvétetik Kármán cégnél.
