Losonci Ujság, 1915 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1915-06-03 / 22. szám
A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS48-AS PÁRTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE ELgnZer&M ARAK HELYBEM : ■ K**rfgek, egyesetek, toväbM . ■ , SZERKKCTŐSÉÖ: ' Egész évre........................................8 K-t 3 w - , , B Losonc, Jőkai-utca 4, hová a lap szellemi Felévre............................................4K-I. B Mőgrídmegyel Tanítók és Körjegyzők Egyesülete tagjai részéra részét n,etfí minden közlemény Intézendő. Negyedévre.................................. . 2K-f. TM • évi előfizetési dij 5 korona. ■ KIADÓHIVATAL: VIDÉKRE* fi Érven szám ára 20 fillér ® Losonc, Kubinyl-tér I?., hová az előfizeté-Egész évre.......................................10 K — f. m B *eI<» hirdetések, mindennemű pénzktilde* Félévre............................................5 K - l Hirdetések Jutányos áron vétetnek fel a kiadóhivatalban. „ mények és a lap szétküldésére vonatkozó Negyedévre ....... 2 K 50 f. B Hí felszólalások intézendök. X. évfolyam 22. szám. Megjelenik minden csütörtökön Losonc, 1915. junius 3. A pesti sajtó és az olaszok. Az uj ellenség életre hozta a régi virtust s mintha közben semmi sem történt volna, az augusztusi és szeptemberi delirium újra kezd kiütni a pesti sajtón. Ma rnár minden oldalról megvilágítva látjuk az olasz katona gyávaságát, a hajók mosóteknői mivoltát és azt a kétségbevonhatatlan tényt, hogy Cadorna vezérkari főnök egy nimolista, nem is szólva szegény Zupelliről, aki mint hadügyminiszter épen most lopja ki az ekrazitet a torpedófejekből. Senkik, semmik, elvannak szerencsétlenedve, Rómáig meg sem állunk, elég nekik egy patrul, stb. Hiszen nem veszélyes ez a handabandázás, csak csúnya. És — ami fő, — nem is magyar dolog. Fölöttébb hasonlít annak az embernek a hangos beszédéhez, aki fél egyedül az erdőben s mentői görcsösebben igyekeznek kicsinek mutatni, semminek szuggerálni a veszélyt, annál világosabban érződik, hogy alapjában tövig megvannak rémülve. Már pedig a magyar nép nem fél s ennélfogva nem is akarja elhitetni magával, hogy nincs mitől félnie; — ezt csak azok teszik, akik a magyar nép nevében beszélnek, de a maguk nevében félnek s ezeket az urakat talán figyelmeztetni illenék, hogy nem célszerű a világnak úgy mutatni, mintha ők csakugyan a magyar nép nevében beszélnének s mintha a magyar népnek szüksége volna a narkotizáló lármának erre a rémületet csillapító hangosságára. Nem magyar dolog ez kérem, sőt a magyar ember egyenesen haragszik is az ilyen dologra. Hiszen a magyar ember, ha győz, örülni is akar győzelmének, a pesti lapokból megismerhető olaszokat legyőzni pedig nem öröm. De ezenkívül végképen célszerűtlen is ez a dolog, mert az igy lekicsinyelt ellenség bármely kis részletsikerét katasztrófának láttatja, bizalmunkat csökkenti az ilyen ellenséggel sem biró magunkban és okvetlenül elveti magvait azoknak a pánikoknak, amikből talán már épp eleget szemlélhettünk. Város, mint hadseregszál litó. (V. L.) A háború nagyon sok uj dolgot vet felszínre. Különösen a hadseregszállitás és a közélelmezés terén történtek olyan dolgok, amelyek nemcsak a jövő háborúra és háborús intézkedésre nyújtanak bőséges tapasztalatokat, hanem a békés időkben is reformnak, helyesebb, /'élíudatosabb berendezkedéseknek vetik meg az alapját. A hadseregszállitás és közélelmezés tágas mezejéből most csak egy látszólag csekélyebb jelenségre irányítjuk olvasóink figyelmét, ami azonban megérdemli azt, hogy az érdekeltek azzal alaposan foglalkozzanak, mert a kérdés helyes megoldása véget vet — legalább e téren — a szállítási visszaéléseknek és javára lesz nemcsak a kincstárnak, hanem a városnak, mint vállalkozónak és városi fogyasztó közönségnek is. Karánsebes városába akarjuk terelni a figyelmet, amely okos és kitűnő üzleti érzékkel megáldott polgármestere — Bordán Oktáv — révén hadseregszállitónak csapott fel s ez által nemcsak tekintélyes jövedelmet biztosit a városi pénztárnak, hanem e mellet a mai viszonyokhoz képest jóval alacsonyabb árakon látja el a közönséget hússal s ezenfelül a katonaság legteljesebb megelégedését is kiérdemelte. A vállalkozásra az indította a várost, hogy a karánsebesi mészárosok és hentesek, — a katonai kincstárral a husszállitásra vonatkozólag kötött szerződésük lejárván, — csak horribilis magas áron akartak továbbra is húst szállítani, amibe azonban a katonai intendatura azonban nem ment bele és a katonaságnak hussai való ellátását házi kezelésbe akarta venni. A katonaság házi kezelése azonban azzal a hátránnyal járt volna a városra, hogy a katonaság a saját vágóhidját és nem a város vágóhidját használta volna s ezzel a város havonként egy pár ezer korona vágatási dijtól elesik. Fogta tehát magát a polgármester és felkereste Temesvárott Obert tábornok-hadbiztost, aki mint rendkívül intelligens katona, nemcsak kifogást nem tett a város vállalkozása ellen, hanem a legnagyobb készséggel és előzékenységgel megegyezett a polgármesterrel, hogy ezután a város szállítsa a katonaságnak a húst, amelynek árát a város a marhaárakhoz képest havonta szabályozza s ezenkívül a katonaság adja a városnak a vágatáshoz szükséges munkaerőt. Hogy milyen jó üzletet csinálhat a város, csak annyit említünk meg, hogy a városnak ez a vállalkozása havonta 140.000 korona körül forgalmaz. A legkisebb napi mennyiség, ami eladatott eddig Ö00 kg., a legnagyobb pedig 2400 kg. volt. De a polgári közönség is meg lehet elégedve a hús árával, mert pünkösdig 2 70 korona, azóta pedig 330 korona a hús kilogrammja, a katonaság pedig 370 koronát fizet. A mészárosoknál ugyanekkor 4 korona a hús ára. A polgármester annyira beletanult már a mészárosságba, hogy valósággal husnagyiparossá lett. Vágó állatokat többnyire Hunyad és Kolozsmegyéből szerez be a város s állandóan istállón tart 80—100 darabot. Karánsebes ezzel a jövedelmező vállalkozásával egy jó példát nyújtott, hogy miként lehet a fogyasztó közönség érdekeinek a kielégítése mellett a város jövedelmét is fokozni. Miért ne tehetnék ezt meg más városok is és pedig nemcsak a husszállitás, hanem pl. a kenyérszállitás terén is. — Reméljük, hogy vállalkozó szellemű polgármestereink foglalkoznak e kérdéssel s nemsokára Karánsebesnek sok buzgó követője lesz. SZÍNHÁZ Ismét csak azt Írhatjuk, amit már annyiszor irtunk, hogy közönségünk, de ennek különösen azon része, akiknek nem esnék nagy megterheltetésébe színészeink megélhetését lehetővé tenni, nagyfokú indolenciát tanúsít a különben minden támogatásra rászolgáló színészeinkkel szemben, úgyanynyira, hogy a direkció kénytelen már csak minden második napra előadást tűzni ki, de még igy is a nagy kiadások miatt deficittel kell küzdenie. Jólesően kell azonban ezen elszomorító állapot között is azt tapasztalnunk, hogy színházlátogató közönségünk azon része, amelyeket sűrűbben látunk a színházban megjelenni, a jutalomjátékok iránt némi érdeklődést tanúsít s igy a jutalmazottak,
