Losonci Ujság, 1915 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1915-11-04 / 44. szám

s üdvözöljük a vármegye közönségét, amelyé az eszme megtestesülésének érdeme.

Nagy horderejű esemény ez! Az első percben teljesen át se érezhető. A rokkantkérdés teljes megoldása ez a társadalom által. Az által a magyar társadalom által, melynek ez becsületbeli kötelessége volt.

Reájöttünk végre, hogy rokkantjaink nemcsak a hazát védték emberfeletti harcaikban, de védték egyúttal a magyar társadalmat is — védtek minket is — saját életük, saját testi épségük feláldozása árán is.

A kormány már megtette és meg fogja tenni a maga kötelességét, — amennyire az ország gazdasági helyzete megengedi. Tovább azonban nem mehet.

De «tudjuk a múltból, hogy amit az állam nyújthatott, arra volt legfeljebb elegendő, hogy a rokkantak életüket nyomorúságosán, mások alamizsnája mellett eltengethessék.»

«A múlt idők háborúi pedig nem követeltek annyi áldozatot, mint a mostani, úgy, hogy eleve látjuk annak lehetetlenségét, hogy az állam segítsége olyan legyen, amely teljesen biztosítja a nyugodt megélhetést.»

Pedig rokkantjaink ezt legalább is megérdemlik.

A magyar társadalom becsületbeli kötelessége, hogy az állami segélyhez hozzáadja azt a pluszt, mely szükséges, hogy a mi rokkantjaink abba a gondtalan, nyűgöt anyagi helyzetbe kerülhessenek, amely megengedi, hogy min-Hogy ezek is kénytelenek legyenek leróni hálájuk adóját, azt célozza Krassó- Szörény vármegye alispánja és ezt valósítja meg a közgyűlési határozat azáltal, hogy 50 évre pótadót vet ki polgáraira, azokra, akik e célra már áldoztak s azokra is, — s ez a fontos — akik a társadalom nemes felbuzdulásától magukat ridegen távol akarták tartani.

Még csak ebben az egy vármegyében valósittatott meg az eszme.

De hisszük, hogy nemsokára utánzásra talál a példa a többiben is.

A gondolat oly szép, hogy megérdemli a követést. S hogy a nemes példa hivó szava szerte hangozhasson az egész országban, ezért irtuk e szerény pár sort.

Széljegyzetek.

Furcsa alak ez a Venizelosz. Az egész nemzete nevében tesz, vesz, fúr, farag, alkuszik, kaptál, köt, old, oszt és szoroz és a nép ellen és a király ellen egy külön Venizeloszi akaratot szegez, mely valami érthetetlen hipnózissal bűvöli bénává a többi akaratokat. Mi ő? Zseni, vagy ravasz ágens, aki az ántánt millióival rosszhiszemű üzleteket halmoz Hellén szent földjén? Lehet mind a kettő külön és együtt és lehet valami egészen más: hazájának hű fia, bus, fanatikus görög, aki szivszakadtan látja egy szerinte végzetes politika elharapódzását s mindenütt ott van, ahol

a pokoli Venizelosz zseni-e, vagy csak ügyes szenzál, mert a parlamentet és a sajtót megszerezni el van látva kvalitásokkal s egyre inkább olyannak látszik a görög helyzet, amit csak alkotmányválság intézhet el a mi javunkra és — ugyhisszük a görög nemzet javára.

A hősies véráldozat, a politikai megbízhatóság s a középeurópai államok megvédésében kifejtett munka politikai ellenértékének követelését pártkülönbség nélkül nemzeti programmá kell emelni. S bár tudjuk, hogy amint a frázisok leszüretnek és a szép szólamok cselekedetekké jegecesednek, akkor ki fog sülni, hogy nem minden politikus értette ugyanazt a «nemzeti politika» kifejezése alatt; mégis szükséges volna, hogy a háború alatt összetömörült nemzet a háború után is pártkülönbség nélkül együttes erővel lépjen föl, hogy érvényesítse jogos nemzeti aspirációnkat. Gróf Tisza István is hirdette, amit Apponyi, hogy a magyar vérnek nem szabad hiába kiomolnia, de azt szeretnénk, ha a Tisza által követelt «nemzeti önállóság» kifejezést olyan tartalommal töltenék meg, ami igazán a nemzet leikéből buzog. Ahhoz az erőhöz, amit katonáink a harcmezőn kifejtenek, méltónak kellene lenniök államférfiainknak is, midőn az ő harcuk ideje elkövetkezik. Mert a «nemzeti önállóság» csak üres frázis marad, ha a nemzet polgári vezérei — legyenek hivatalosak vagy hivatásosak — nem fogják a magyarság politikai érvényesüléséért vívandó harcban ugyanazt a megingathatatlan erőt kifejteni, amivel a magyar katonák védik a határt.