Losonci Ujság, 1912 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1912-12-19 / 51. szám
1912. december 19. LOSONCI ÚJSÁG 3. oldal. Egyről-másról. Az ország teste seb A tői vérzik. Nyomor, szenvedés mindenütt, Egyik kereskedő bukik a másik után s ránt egy-egy százakat magával a tönkremenés mélységébe. És közben a kormány az uj adótörvény életbeléptetését akarja. Erre feltámad pártkülönbség nélkül országszerte lassan valamennyi város polgárságában az élethez való ragaszkodásnak mindennél erősebb vágyakozása és tiltakozó hangok kelnek szárnyra, vádolva szörnyű váddal a kormányt, mely nem néz az ezretíek jólétére, nem törődik az egyesek sorsával, csak egyre tekint, egyet tart szem előtt, hogy ama mindent felfalni kész molochnak telhetetlen gyomra tele legyen. Fölszólal a főváros, bizalmatlanságot szavaz a kormánynak majdnem egyhangúlag; jönnek a városok, a különböző egyesületek, az Omke központja és vidéki csoportjai. Mindegyikük elevenen emeli fel tiltakozó kezét az emberek épségét veszélyeztető szándék és terv ellen. > Csak a mi kis városunk csendes. Csak mi vagyunk jó fiuk. Szerények és engedelmesek, kik bármely percben készek vagyunk fejünket odahajtani a nagy kés alá. Vasárnap az Omke nálunk is üle'st tartott. Volt ott szpics meg szpics. Egyik ember agyondicsérte a másikat. De az adótörvényről szó se esett. Nem volt az Omke losonci ülésén egyetlen önérzetes hang se, mely a nagy mozgalomhoz való csatlakozást kívánta, — nem, — követelte volna. Mert a losonci kereskedők mindannyia a mai sanyarú pénzügyi viszonyok mellett is virágos helyzetnek örvend. Telve a zsebe pénzzel mindannyinak. Mi fizetünk és szívesen fizetünk adót. Ellenben szó se esett, — nem, — összevesztünk azon, hogy Losoncon v. Balassagyarmaton legyen-e az uj kereskedelmi és iparkamara, mert ez — ma — életkérdés. Enélkül nem existálhatunk. Hol legyen az uj kereskedelmi és iparkamara, — melynek léte még a levegőben lóg. Mert még csak ábránd. Sancta cimplicitas! Hasonlít ez ahhoz, amikor az anya éhező s kenyérkét kérő porongyának a pazar kirakatok ezernyi, csillogó játékszereit mutogatja: «nini, kis fiam, csecse . . . csecse . . .!» Apropos: bizalom. Kétségtelen tény, hogy a Lukács-kormány bekapta a legyet a székesfővárosi bizalmatlansággal. Még el se hitte — már is elraktározhatta. Ez annál érdekesebb, mert ez a kormány valamikor nagyon nagy súlyt helyezett a törvényhatóságok bizalmára. Még azokra is, melyeket csak úgy mondva csináltattak — megrendelésre. Ezt a spontán jövő bizalmatlanságot azonban, melyhez egyhamar csatlakozni fog még néhány, csodálatosképen most nem akarja akceptálni a kormány és a fizetett sajtó. Azt mondják róla, hogy ez mit se ér, mert csak egy-két zsidó kezdte az egészet hiúságból. A pajeszosok. Különös. Hát már csak az az igazi «állásfoglalás» a kormánnyal szemben, mely a kormánynak kedvező és amelyet a főispánok szállítanak? Itt már a gyomor szólalt meg, t. uraim. Az éhes ember pedig gyilkolásra is kész. Tegnap úgy tett a város képviselőtestülete, mint az az ember, aki visszaviszi a már megvett átmeneti kabátját a kereskedőhöz azzal a szándékkal, hogy azt egy télikabáttal fogja felcserélni. A végén azonban se azt, se amazt meg nem veszi, — de megelégszik egy jó, valamire való téli mellénnyel, melyét viselve, kiskabátban is elszaladgálhat. A vízvezeték kérdése eddig mindig foglalkoztatta a kedélyeket. Alig van ember, — hittük, — kinek vízvezeték nem kellene. Ma azután — ha egy kis tévedésen alapuló szavazással is — kisült, hogy nem kell; a fenének se kell, illetve — pardon — kellene, de csak úgy, ha pénzbe nem kerülne. Mert most szegények vagyunk, de jó az isten s tán tiz év múlva gazdagok leszünk. Nyerünk a kis lutrin oly nagy összeget, melyből összes eddigi adósságainkat kifizethetjük. Mert hogy más módon mi tiz év múlva se leszünk gazdagabbak, az majdnem kétségtelen. De hát ez ekként talán rendjén is lenne. Utóvégre, ha pénz nincs, semmihez se kezdhetünk. Ily felfogás is van. Azonban ami ezt az egész vízügyet komikusabbá teszi már s ami igy minket is nevetségessé tesz egy kissé, az az ártézikut ügye. Mert most már ártézikut se lesz. Eddig kellett, égetően kellett, de most négy-öt közönséges, ásott kút is — 6000—7000 korona költséggel — meg fog felelni ugyanannak a célnak, mint ama 80.000 koronás ártézikut. Rendjén van ez is. Mert ahol takarítani lehet, — pláne oly nagy összeget, — ott ez kötelesség. De hát t. uraim, nem vesszük észre magunkon, hogy nevetnünk kell. Hogy magunkat kell jól kinevetnünk. Mert nem kapkodás mindez? Egyszer kell a vízvezeték, aztán nem kell a vízvezeték, de kell az ártézi-kut; majd: nem kell az ártézikut, de kell a vízvezeték; végül: nem kell a vízvezeték, de nem kell az ártézikut se, mert elég nekünk négy-öt ásott kút is. Csak kapkodunk mi jó losonciak és tanulság e vízügyből most is az, hogy csak kapkodás szült nálunk eddig is minden intézményt. Mert ha most egyszerre oly jó lett négy-öt ásott kút is, két év előtt ugyaniugy nem-e jó lett volna már ? Kellett-e várni hát a kutkérdéssel két esztendeig akkor, ha most kisül, hogy végül is csak oly valamit kapunk, melyhez nem kell Lefeber, se Fejes Bertalan, mert Pap István Panyidarócról jobban ért hozzá? Ugyan-ugyan. Bizony isten szégyelhetjük magunkat. Ilyen a mi szerencsénk. Van egy miniszter-képviselőnk, aki a hadikincstárnál kivitte, hogy megint hat évre megkaptuk azt, ami eddig is a mienk volt: a kaszárnya kantinjogát. Hát hiszen igaz, hogy amint megkaptuk, éppen úgy meg se kaphattuk volna és mert mégis megkaptuk, jobban jártunk, mintha meg nem kapjuk. Csakhogy — leider — mi — szegény losonciak, — mégis veszítünk ezen az üzleten. Eddig 9200 koronát kaptunk e kantinjogért évi bér cimén, — ezután meg már csak 6000 koronát kapunk. Szóval netto 3200 koronával kevesebbet. De a mungók a dolog ilyetén állásának igy is örülhetnek. Mert végre egyszer már van mivel képviselőjüknek dicsekedni. Ha 19200 koronát vészit is a város, .— mégis Hazai csinálta azt, hogy többet nem vészit! A veszeti fejszének a nyele mégis megvan és ez is több a semminél. Spec. Az esztétikátlan város. A múltkori ilyesfajta cikkünk megint felette a veséjébe vágott egynémely uraknak. Hogy miért, azt csak az isten tudja. Denique néhány európai műveltségű úr kifakadt a Szüsz-kávéházban, mondván: hogy lehet Besztercét Losonchoz hasonlítani! Hogy lehet ilyen butaságokat Írni! Szó szót követvén, még egyet-mást mondogattak az urak arról a cikkről, amire magunk részéről csak azt a kérdést vethetjük fel: hogy lehet ilyen butaságot mondani! Miután a dolog személyi részével végeztünk, kimehetünk az utcára. A Oácsi-utca (Rákóczi-utcának nevezték el azok a hazafiak, akik ma is hozzájárulnának ahhoz, hogy Rákóczit újra honárulónak bélyegezzék, ha Tisza Pista kívánná) mint ahogy mondottuk, jelentéktelen benyomást kelt. Ilyen széles útra legalább kétemeletes házakat szabadna építeni. És ilyen elég nagyforgalmu városnak el is kellene a kétemeletes utcasor. Azonban még a földszintes házak is többségben vannak. Majd valamikor a távoljövőben valószínűleg igy lesz és akkor pompásan fog festeni a Oácsi-utca. De addig mi nem várhatunk. Mindazonáltal egyetlen szép dolog van a Gácsi-utcán: a platánok. Hogy hogyan jutottak az illetékesek erre a szép és helyes gondolatra, nem tudjuk elképzelni. A magyar városok legtöbbjében akácok szegélyezik az utcákat. A legszegényebb, legpiszkosabb, legigénytelenebb fa akivel csak találkoztam. Az akác a proletárságot képviseli a fák világában. Nem kell neki sok, mindenütt megél, még Losoncon is. Lelke rajta. Épp azért csodáljuk, hogy egy magyar város vezetőségének eszébe jutott, hopy a méltóságos, hosszú életű, elegáns platánfákat iktatta be a Gácsi-utcába. A platán az igazi boulevard-fa. Páris nagy utait is platánok és vadgesztenyék szegélyezik. A platán már 10 évi fennállása után is pompásan fest. Lent délvidéken Versec és Fehértemplom nem sokat mutató városok. De németek lakják, akiknek van szépérzékük. Az összes utak platánokkal vannak szegélyezve és ez a városnak ünnepi, plegáns külsőt kölcsönöz. Épp azért felette pudáljuk, hogy Losoncon platánokat ültettek. Hát itt is látnak az emberek ! ? Nagyon csodáljuk, hogy itt rájöttek arra, a platán igazi úri utcai fa. Hogy hogyan juthatott ez losonciaknak az eszébe! A legközelebb a házakkal fogunk leszámolni. Nomád. Koholmány. Bali a képviselőházban. Óriási riadalmat keltett Báli Mihály hóhér megjelenése kedden délben a munkapárti képviselőházban. A riadalom oka az volt, hogy bár mindenre, mi rossz, készen áll a t. Ház, — erre még a legnyakasabb rriungók se voltak elkészülve. Báli egy képviselő karján jelent meg a mungó képviselők által alkotott sorfal között és leereszkedő mosollyal fogadta azök reszkető éljenzését. A hóhérnak váratlan megjelenését többen többféleképen magyarázták. Munkatársunknak alkalma volt néhány kormánypárti korifeussal szót váltani s ezek ekként adták le véleményüket hebegő ajakkal. Az egyik: Szó sincs róla, — kissé meglepett Báli megjelenése. Ezt még kissé korainak tartom. Elvégre alkotmányunk szegreakasztásához nem kellene éppen a hivatalos «végrehajtó közeg» közbelépését igénybe venni. Van nékünk egy elnökünk ... A másik: Báli betoppanásához sokan kommentárokat fűznek. Benne a jövő emberét látják néhányan. Ugyan kérem. Hiszen mi már mindent elvégeztünk. Utánunk már egy Báli is kevés. Csak az özönvíz jöhet... A harmadik: Hogy én mit szólok Báli ittlétéhez? — Nehéz kérdés. Szép ember, erőskezü ember. A tettek emberének látszik. A nevéhez fűzött kombinációk szerintem nem egészen alaptalanok. Mert mit tudhat előre az ember a mai világban ? Hódié tibi, eras mihi.
