Losonci Ujság, 1911 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1911-01-05 / 1. szám
VI. évfolyam. 1. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losonc, 1911 január 5. ^ ^ —' " J ELŐFIZETÉSI ARAK K (f|ÍÍ|Éá «jjA Él ifi ÉmMái gB §■ BB ÉBQA SZERKESZTOSEG : HELYBEN: Ha H WjíK M| H P]|& BS BEE WmB BE tan BM Losonc, Vasuti-ulca Egész évre 8 kor fii. ^B H B Pn B BB HR Biti. ß| flg 181 BE H BH M fli B UH n B l'ová a lap szellemi ■ 11p11pnm|vB HI Im® ab hj SOeHíJI I ||\ ||H| I II Im ■ H H ^nt m m H rIiskS i£S B BE ^B H taB ^B Bi ^^B továbbá nógrádmegyei H Br. 'SäiR Jb9 BHl EBE 9H B ^9 vonatkozó fel-KE BH HE B H| B BK| ?reBw n hu Hh H B ^H ^H szőiaiások LUUUI1UI UUUfflU «mt Egyes jBn; ^ytlär jHK' M POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ^ Á M W~*e' Gyászos sötét emlékeivel letűnt már az ó-esztendő. Olyan érzés tartotta lekötve lelkünket az elmúlt politikai évben, mintha egy nagy temetés után lettünk volna. Mindenkinek az arcán szomorúság ült, a szivekben pedig fájdalom lopózott: Ravatalon feküdt az Igazság. Az ország igaz érdekeiért, gazdasági függetlenségünkért, alkotmányunkért szállottunk harcba azokkal, akik legféltetteb jogainkat akaríák feltálalni Bécsnek éhes asztalára. De nem volt elég erőnk hozzá, mert az álpróféták hamis Ígéretekkel, fondorlatos csábításokkal kizökkentették az igazi hazafiakat is jobb érzésükből. A szegény népet pedig pálinkával, pénzzel s ahol ez nem használt, — szuronnyal hajtották rabigájukba. És győztek. De győzelmükben nem sok örömük tellett. A drága pénzen, erőszakkal s vérrel szerzett mandátum kétséges, gyanús illatától undorodva fordult el a központi fővezetőség. — A nép, amely már érzi, hogy az Ígéretekből mitsem váltottak be s hogy rászedettek, — már a bosszuállás gondolatát hordja magában. A nép lelkében, mint a rut lélekkufárkodásért járó büntetés, él a gácsi vasúti véres katasztrófa. Nem vált be az államtitkári mézesmadzag sem. Mert az államtitkárnak nem kell a losonci munkapárt által szervírozott drága mandátum, ő jobban szereti a nagybecskerekieket. Ez a kudarc azonban mindenképpen Tenni, sodorni Alvó, tespedő állóvíz voltam, Lomhán, tétlenül álmodozó A könnyek, az álmok holt-tava voltam, Az égre néztem zsibbadtan, hosszan, - Szeretnék lenni vad rohanású, Sebesen sodró gyors hegyi folyó. Valami, valami feszíti a lelkem, Távoli napfény cirógatott, Valami éled a lomha vizekben, - Sósvizii álmok tavából kijutni, Az égbe szállni, vagy a mélybe lebukni, Tenni, sodorni, élni akarok ' Komlós Aladár. Vincent levele. Drága angyalom, a te bolondod, a szelídé töpörödött, de valaha büszke Van Gogh ma éjszaka reád gondol és mielőtt fölül e az Illés próféta tüzes szekerére, vagy lehorgasztaná a fejét, hogy a Megváltót várja, elküldi neked a füleit. A legbecsesebbet, ami még itt duzzogott belőle ezen hitvány értelmetlen világon s ne csodálkozzál azon, hogyha holnap-holnapután friss szamócák és omló virágok közé pakolva egy skatulyában meglátod a fülemet. Az én két rózsaszínű selymesbőrü fülemet, amelyekről egykor, mikor még fiatalok voltak s pirulni és nevetni tudtak, azt mondtad, hogy a legbolondabb gnómok, de harap-' nivalók. Ma azonban félénkek mint egy csiga, amelyről pajkos gyerekek letépik a házát és én hová küldhetném az én pityergő, remegő két árvaságomat máshová, mint hozzád ? a messzeségnek, melynek indultam, most kettétörik az útja hasznára vált ennek a kerületnek. A munkapárti omnipotens nagyuraknak a fejéről maga a kormány ütötte le azt a dicskoszorut, amit ők odaképzeltek a fejük felé. A nép kiábrándult, belátta, hogy tévútra vezették. S végül az ellenzéki pártnak i&< tanúságul szolgált a múltkori választási megtanulhatták, hogy egy kis körülteWi^ téssel, több egyetértéssel meg lehet menieii. a népet az eltévelyedéstől. vg Most ismét a harc előtt állunk. A ható azonban, előreláthatólag, nem fog olyair nagy mérveket ölteni, mint a múltkoriban. A nép már kitanulta a munkapárti fortélyokat. Hiába fogják felvezetni ismét a sallangos miniszteri Ígéreteket. Nem hisz már többé senki nekik. Farsangi tréfának fogják tekinteni az oroszlánbőrbe öltöztetett Ígérgetéseket s szemébe fognak kacagni, mondván : ismerlek szép maszk ! (—y) A vármegyei ellenzék akcióban. A Losoncon előreláthatólag február hó elején lefolyandó képviselőválasztásra az előkészületek már serényen folynak. Az ellenzéki körök ugyanis vármegyeszerte akcióba léptek, hogy a most Losoncon megüresedő kerületei'aí ellenzék' számára megmentsék. Az irányadó ellenzéki faktorok legközelebb értekezletre gyűlnek össze, hogy egyöntetűig minél nagyobb arányú mozgalmat tudjanak kifejteni a losonci függetlenségi párti jelölt érdekében. — Hazai Samu Nyitrán. Budapesti tudósítónk írja: Nyitra városának egy küldöttsége tisztelgett ma Hazai Samu honvédelmi miniszternél és felajánlotta neki a Thuróczy Vilmosnak a számvevőszék elnökévé történt kinevezése folytán megüresedett nyitrai kerületet. A miniszter igen barátságosan fogadta a küldöttséget, és kijelentette hogy nagyon szeretné Nyitra városát képviselni. ígéretet azonban nem tesz, végleges válaszát későbbre tartja fenn. ’Riasztási előhangok. Hazai nem akar, ide Bubo akar fellépni. M2 Um myi Gyula államtitkárnak a losonci mÜlidáTfímról való lemondása már befejezett tény. A múlt alkalommal már megírtuk azt is, hogy a losonci munkapárt már uj jelöltről gondoskodik s Hazai Samu honvédelmi minisztert szeretnék felléptetni. A munkapárt ezen jelölést még titokban szerette volna tartani s az értekezleten megjelent munkapárti újságírókat egyenesen fel is kérték a jelölt elhallgatására. Nagyon rosszul esett tehát a munkapártnak, hogy mi betekintettünk a ’kuliszszák mögé. Csak a mi híradásunk után vett bátorságot magának a munkapárti Losonc és Vidéke, hogy szintén regisztrálja, természetesen a saját generálzaftjával felöntve, a titkos értekezleten történteket. Most ismét szolgálhatunk egy kis csemegével. Hazai Samu, aki tényleg mutatott valamelyes hajlandóságot a losonci fellépésre, — már ingadozik, habozik, Ő úgy gondolta, hogy egy aktiv miniszter könnyebb szerrel is szerezhet mandátumot magának, mint amilyenre itt Losoncon kilátása nyílnék. Amint hire ment a Nemzeti Társaskörben, hogy Hazai ingadozik, rögtön gombamódra megszaporodtak az aspiránsok a losonci mandátumra. Bubo Hogy ki az a Bubo ? Bubo, kérem szépen senki más, mint aki a losonci mandátumért tülekedők között a legelső sorba került. Bubo urnák a becsületes neve (jóllehet már ez is elég becsületes) Láng György; fia Láng Lajos kegyelmes és egy fugának, melynek a heroikus része már elviharozott, valaki megálá.st parancsolt. A tenger ott nálatok, Arbesz fölött, amely látott engem déli verőben parasztsuhancok téglaszínű arcával bíbelődni, egy kicsit csodálkozni fog, ha megpillantja a te öledben zsebkendőbe téve az én füleimet és a te szófián könnyes arcodat,- és az olajfák, melyek velünk együtt kacagták ki csillagos estéken mindazt, ami hazug és gyáva: egy kicsit megfognak rázkódni a vérszagtól. Az édesanyád össze fogja csapni húsos tenyereit és azt fogja mondani: most már yéképen megháborodott. A szomszédasszonyok, a zöldséges kófe a sarokról, a doktornövendék a Házból, a mázolok az udvarról mind összefognak futni és ki nevetve, ki könyezve állapítja meg, hogy mindig szrettem a borzalmas tréfákat és a fejem éretlen volt, mint a hűvös indán a futó tök. Csak neked lesz bűn a szó és Ariadne márványa a fájdalmad. Csak te fogod érezni, hogy ezek egy elkésett lovagnak vagy egy korai szentnek a fülei és mi akik e világnak színek ujongását, vagy a szó mámorát, az örökévalóság édes gügyögéseit hagyjuk örökül, mind igy pusztul el, szétmarcangolt kutyák módjárai Először a szivünket osztjuk fel az embereknek, azután e józanság egy átkozott felvillanásában : a füleinket. Ha Théophille Silvestre látna egy óra múlva, rólam is megírhatná, hogy úgy haltam meg, csaknem mosolyogva és a Napot hordtam a fejembe s viharokat a szivemben. Te tudod, hiszen láttad, miként lihegtem az élet után, mint hódított meg a provencei baráckfák tavaszi virágzása, hogyan kevertem ki őrült mohósággal a ti hepehupás földeitek narancsvörös színeit és az októberi hegyek lilába vesző koszorúját. Akkor mar eldaloltam az ifjúság édes románcait és a kék színből, mely az én brabanti szülőföldem egén olyan, mint a csiszolt üveg, nem volt több palettámon. Ettem kenyeret és ittam hozzá halhatatlanságot, szalmazsákon álmodtam a legszebb álmaimat; de mindvégig hittem az istent és bíztam az ifjúságomban. Szerettem az erős bóditó italokat, amelyek felkorbácsolták az idegeimet, amelyektől különös, lobogó színeket láttam. De áhítottam a te kis ujjaidat is, mert elsimították a hajamat és megnyugtatták az én zakatoló szivemet. Ingerlő voltál, szép voltál és én láttam rajtad a szomorú kevélységet is, mely csak hanyatló race-ok sajátsága. Most már vége a reménységnek és nem tudok többé a jövő erős generációban sem bizni, amely talán még szebbnek, virulóbbnak és egységesebbnek fogja látni az életet, mint mi. Vége az akarásnak és a reménynek elszálltak, akár a füst. Nekem nem maradt annyi energiám, amenyn ’ivei Gauguin meg tudott fiatalodni az ő maori felesége oldalán, hogy csodálni tudja a tahitii vad mithosz őserejét és összeölelkezzék az őserdővel. Az én idegeim belefáradtak az ősapáim évezredes robotjába s ebből a kultúrából lepottyannak, mint egy túlérett alma, de — hova ? Sohase sejtsd meg, édesem, hogy mivé lettem a pár hónap alatt, melyet itt töltök az anversi intézetben. Hidd, hogy a te Vincented, aki világéletében csak az öröm, az életvidámság tomboló szineit kereste, búcsúzva is erős még. Még álmodban se gondolj az én csúf magányosságomra. Ha látnál, amint itt ülök a szürke terraszon Js előttem, körülöttem mindenütt pineák lehullott tobozától rozsdavörös a föld. Ebbe a fájdalmas őszi mosolygásba egy félelmetes feketeség esik bele, mintha egy csomó ciprus-sor árnyéka volna. Borzongok tőle s valami mégis ideköt. Talán téged várlak. Az éjszaka úgyis
