Losonci Ujság, 1910 (5. évfolyam, 1-55. szám)
1910-01-06 / 1. szám
ELŐFIZETÉSI ARAK ^B BB ■ ággk ffi flfi fi? gl jjll ÉfP*i® SZERKESZTÖSEG : 䣣i£ Hí: I 111111111 i 1 11 ill Sil ““ bsz.w*í. I 11\ 11M| 1 51 8\n 1« h^sí1--^B wmt HB K| ER HBR H RR9 mm BE |w Hgf wK ggjR^BH Községek, egyesületek, ^B ^B MR |B H| H8 EB [Be t|a EBI laSj jBH 4KS- Sr8 Kg! HSjj BB B ^B nyék és a lap szétkül továbbá nógrádmegyei ^B ^B ^B ^B BB B Btt Kg K HH « <H B *Ü 8« &8j flb fSét ®fe. «B 9H U désérc vonatkozó feltanítók és körjegyzők ^B ^B H| ^B BB BB ü BH& S»P BB Ei Kaik S£Ü BB 99E jSlHB Xh£ BB szőlalások Intézendök. egyesülete tagja: ^B ^B ^B ^B ■■ HR Ht H BB BBg |«S K KE? gas, H MSe BSBB Ha BH -évi előfizetés: díj 5 kor. ■ BBBBÜÜlillI M M II Él Ä » M' H B H Hirdetések jutányos áron----§||§ ájjB& Sä vétetnek fel a kiadóhiva-Egyes szám ára 20 fii. ^ gf BBjfflgSr ygg ^SßE&r $|||P talban. A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PARTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE. V. évfolyam. 1. szám. Megjeienijn^^ljSnffi^rtakőn. Losonc, 1910 január 6. BESZÁMOLÓ. Kerületünk országgyűlési képviselője Beniczky Árpád % o. Sí o r ■ 3-á ii csütörtökön d. u. 1 és fél órakor tartja beszámoló beszédét a Vigadó nagytermében. Ezt megelőzőleg ugyanazon napon d. e. 11 és fél órakor a losonci választókerület függ. és 48ras pártjának végrehajtó bizottsága fogja ülését megtartani, melyre a bizottság tagjainak szives megjelenését kéri Scherer Lajos titkár. Kujnis Gyula elnök. Zárszámadás. Mikor az ó év kimúlt s az uj esztendő kezdetét veszi, minden ember, lia nem is kereskedő foglalkosására nézve, mérleget készít az elmúlt esztendő ered ményeiről. Mérőserpenyőre teszi mindazt, ami haszon, eredmény, nyereség volt, a másik serpenyőre pedig azt, ami kár, hiábavaló fáradtság, veszteség volt. Ami azután a két serpenyőből eredmény kialakul, az. képezi az elmúlt esztendő eredményét. Ha mint magános emberek, mint a társadalom egyedei magunkba szállunk s megvizsgálva bensőnketvmérlegre helyezzük az eredményeket s eredménytelenségeket, vájjon minő eredményre jutnánk, minő kedvező avagy kedvezőtlen mérleget kapnánk. Mit tapasztalunk ott bent. Elegettettünk-e társadalmi, hazánk, családunk testvéreinkkel szemben fenálló kötelességeinknek? Megtettünk mindent úgy, ahogy azt erőink, képességeink bírták volna? Nem tehetünk semmi szemrehányást magunknak, hogy nem a kellő erélyt, szorgalmat tanúsítottuk ott, ahol kellett volna s nem tudtunk volna több eredményt, szebb mérleget kihozni, ha minden rendelkezésünkre álló erőt azokra az üdvös, előrevivő célokra fordítottuk volna, mely a mi javunkkal a közvetlenül velünk összeköttetésben állók javát s közvetve az egész ország, az egész társadalom javát előmozdította volna. Vájjon nem kell terhűnkre Írni olyan mulasztásokat, melyeket az erkölcs, az általános emberi jogok s kötelességek rovására elkövettünk, vájjon tiszta a lelkiismeretünk, hogy soha a gyöngét jogtalanul meg nem bántottuk, a tudatlan tudatlanságával vissza nem éltünk, hogy mindig az egyenes utón jártunk s azt elkerülni nem akartuk! Bizony, bizony, ha elfogulatlan s szigorú bírák akarunk lenni magunkkal szemben, akkor mindezek a vizsgálódások nagyon szomorú eredményekre vezetnének. Társadalmi életünk s az abban való működésünk az elmúlt esztendőben nem történt azon szabályok s kötelmek szerint, amelyek az emberi cselekedetek mikéntjét előírják. Sivár és vigasztalan társadalmi életünk ez esztendei mérlege. Semmi felemelő, semmi örömteli azokból nem fakad. Csak elszomorító, lehangoló az, amit mutat s mód, a ridegség melylyel azt mutatja, a jövőre sem enged sok reményt következtetni. Mi hát a teendő?! Mit kell cselekednünk, hogy a kezdődő év kötelességei nagyobb erővel hassanak az egyedekre, hogy több igyekezettel lásson mindenki kijelölt munkássága, betöltendő szerepköre ellátásához. Hogyan javítsuk a mi rossz s miképen mozdítsuk elő a jó előrehaladását?! Nehéz és súlyos kérdés. Szinte megoldhatatlannak tetsző probléma. Egy újkori Megváltónak kellene eljönnie, ki társadalmi életünk beteges kinövéseit lenyesegetni tudná s meg tudná társadalmi életünket szabadítani azoktól a dögvészes miazmáktól, melyek az újkor levegőjének ürügye alatt már egész nemzetünket megfertőztette. Ha mindnyájan azonban egy közös cél felé törekszünk, ha mindnyájan akarjuk, kívánjuk, követeljük a jót, megvetjük, elitéljük, kárhoztatjuk a gonoszt, akkor csak mégis sikerülne talán társadalmi életünk szomorú mérlegeredményén enyhítenünk. S ime itt a probléma megoldása! Ha mindnyájan egy közös akarattal igyekszünk kötelességeinket teljesíteni, ha elhatározzuk, hogy ezentúl istápoljuk, pártoljuk a gyöngét, az elhagyottat, ha nem használjuk ki a tudatlan ostobaságát, a támasztalan támasznélküliségét, ha mindenkor segítjük azt, ki a segélyre rászorult s könyöradományra még akkor is kigomboljuk téli kabátunkat, ha az északi szél amúgy istenigazában is is arczunkba fu, akkor, de csakis akkor lehet reménységünk abban, hogy a követke-A rab. Irta Tolsztoj Leó gróf. — Ostobaságért gyerekek! Szánkó mellől leoldottam az egyik lovat, megfogtak és ordítottak, hogy loptam. Hiába mondtam nekik, hogy sietős utam van, hamarabb akartam odaérni, hogy meg sem tartottam volna az állatot, hiszen a fuvaros ismerősöm. Rendbe minden, mondtam : nem, nem, kiabálták, elkadaritottad! Hiszen nem mondom, hogy nem érdemeltem meg, de másért ám ! Hanem akkor sem sütöttek rám semmit. Meg igazat szólva, nem először vagyok itt, de nem tetszett a história, elszeleltem. — Hova való vagy ? kérdé az egyik. Wladimiri zsellér vagyok, Makar a nevem ; Szemjonovits Makár. — Hallod ? — Kérdé most Akszjonov fejét felemelve ; — nem hallottál valami Akszjonov kereskedőékről ? Élnek még ? — Hogyne hallottam volna. Nagyon gazdag népek, pedig az apjuk itt van valahol Szibériában; a mint látszik, az sem volt jobb a mi fajtánknál. Hát te, bátyuska, miért vagy itt ? — Vétkeimért a huszonhatodik esztendeje. — Miféle vétkekért? — Mi gondod rá; rászolgáltam a büntetésre! Többet nem akart megvallani, hanem a többi rab elmondta esetét. Makar bámultában egyre a térdét csapkodta. — No ez csoda, igazi csoda ! Nagyon megöregedtél, batyuska ! Megkérdezték tőle, hog mit csodálkozik olyan nagyon, hol látta Akszjonovot, de Makar nem akart szint vallani: „Csak hogy csoda az, gyerekek ! Hol nem találkozik az ember!“ Akszjonovnak valami eszébe ötlött; talán ez csavargó többet is tud az esetről: „Talán hallottál előbb is a dologról, vagy láttál valahol ?“ kérdé tőle. — Hogyne hallottam volna. Tele van a világ mindig újsággal. Hanem hát régen volt az, biz én már nem emlékszem rá ! Talán hallottad, ki ölte meg a kereskedőt { — No már nevetett Makar, csak az ölhette azt meg, a kinél a kést találták. Nem lehet azt elhinni, hogy más valaki dugta táskádba a kést, mikor alvásközben a fejed mellett volt. Bizonyosan hallottad volna 1 Akszjonov agyában egy feltevés villant meg; ez utolsó szavakból látta, hogy az igazi gyilkos előtte áll. Felkelt és kiment. Akkor éjjel sokáig nem tudott elaludni; bágyadt lemondás vett erőt rajta; mind, mind e szenvedés e gazember miatt! Oly ádáz düh fogta el, hogy ha Makar előtte áll, megtudta volna fojtani. De úrrá lett haragján s egész éjjel imádkozott. Napközben kerülte Makart, még csak rá sem nézett. Egy éjjel ismét álmatlanul járt a közös börtönszobában, mikör észrevette, hogy az egyik fekhely alatt megmozdul a föld. Kíváncsian állt meg. Az ágy alól Makar ugrott elő s ijedt megdöbbenéssel tekintett Akszjonovra, ki tovább akart már menni, de Makar visszatartotta s elmondta neki, hogy a fal alatt nyilast vájt és a földet naponkint csizmájában viszi ki, mikor munkára hajtják. — Ki ne vakkantsd, öreg; téged is megszabaditlak. De ha feladsz és megvernek, nem nyugszom addig, mig meg nem öllek! — Nem akarok szabadulni, — felelt rá dühösen az agg; megölhetsz, ha tetszik, megöltél te már engem régen! Nem tudom, mit teszek ; a mit az isten sugall, abból tudom majd meg, hallgassak-e, vagy feljelentselek 1 Másnap, mikor az őrök munkára kergették a rabokat, észrevették a szétszórt földet ; keresni kezdtek s megtalálták a falban. A fogházfelügyelő vizsgálatot rendelt el, de nem akadt a tettnek gazdája. A beavatottak nem szóltak, mert tudták, hogy vallomásuk miatt félholtra vernék őket. A felügyelő végre Akszjonovhoz fordult, a kit egyenes becsületességéért szinte tisztelt. — Öregem, mond meg őszintén, mintha istennek vallanád, ki tette ? Mintha semmi különös nem történt volna állt mellettük Makar és rájuk nézett. Akszjonovnak kezei, ajkai reszkettek : elhallgassa ? De minek palástolja, mikor tönkretette életét! Lakoljon érte, most visszafizetheti. De hátha mégsem ő a gyilkos ? Megkönnyebbülést szerez-e magának a vallomással ? No öreg, halljam, ki ásta ki a falat ? — Nem mondhatom meg, uram, felelt rá aztán. Isten azt súgja nekem, hogy hallgassak. Tegyen velem, a mit akar, hatalmában áll ; de én hallgatok. Hiába volt a felügyelő minden fáradozása Akszjonov egy hangot sem szólt tööbé. Csakugyan nem tudódott ki a tettes. * Rákövetkező éjjel, mikor Akszjonov fekhelyén szundikálni kezdett, észrevette, hogy valaki leült ágyaszélére. A sötétség dacára Makarra ismert. Mit akarsz ? Mit keresel itt ? Makar hallgatott; ő pedig fekhelyéből felkelve ismételte: Mi dolgod itt ? Eredj, mert előhívom az őrt! Makar közel hajolt hozzá és úgy súgta neki; — Dimitrievics Iván, bocsáss meg nekem. — Mit bpcsássak meg ? — Én öltem meg a kereskedőt, én dugtam táskádba a kést. Téged is meg akartalak ölni, de lárma támadt az udvaron; gyorsan holmid közé tettem a kést és kimásztam az ablakon.
