Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1909-03-25 / 12. szám

2. oldal. LOSONCI ÚJSÁG 1909. március 25.

hogy mindenki magyar állampolgárnak érezze és tudja magát! mely érzület keretén belül saját igényeit, vágyait, működését szabadon és korlátlanul érvényesítheti!

A háborús idők fent jelzett hatásának jelensége csodálatos módon éppen azon intézményeket támadja meg, melyek az állam polgárok jólétének, fejlődésének és vagyoni megerősödésének legfőbb eszközei és szervei, és ezek a pénzintézetek ! Avagy tisztelt polgártársak, nem érzitek-e ? nem tudjátok-e ? hogy ha jól szervezett szolid, megbízható pénzintézeteink nem lennének, boldogulni semmi irányban nem tudnátok s nyomban felütné fejét az uzsora, mely a gazdasági élet fejlődését az á 20—300 °/0 kor. kamataival lehetetlenné tenné !

Azokhoz szólunk akik gondolkozni szoktak és tudnak, azokhoz akik a megfélemlített s részben félrevezetett nép vezetői, tanácsadói sőt gondozói, — szólunk hozzájuk azért, hogy atyai gondoskodásukkal a nép félelméből csak veszedelmet, anyagi károsodást megelőzzék, a félszeg felfogást helyes útra tereljék, a nép felesleges aggodalmát megnyugtassák és eloszlassák ! — Magyarázzák meg a népnek, hogy azok a losonci pénzintézetek, melyek évtizedeken keresztül jó akaratú támogatással, tisztességesen igyekeztek kielégíteni a nép arra való jogos igényeit — vallás és nemzetiségre való tekintet nélkül, megérdemlik a nép folytonos bizalmát; magyarázzák meg a népnek azt, — hogy a losonci pénzintézetek ezen évtizedeken át gyakorolt jó indulatát, támogatását ne tegyék a jövőben kockára egy uj pénzintézet kétes eredményű működéséért, melynek főtörekvése a haza polgárai fillérjeinek bevonása a nélkül, hogy annak hűséges és reális kezelése és jó védelmeztetése tekintetében garantiát nyújtani képes volna és csak arra van hivatva, hogy köztünk az egyenetlenség magvát hintse el! Magyarázzák meg a népnek, hogy azok akik ez uj bankot megállápitották, maguk is fülig úsznak az adóságban s főtörekvésük az, hogy a nép (magyar, tót) véres verejtékkel szerzett filléreiből először is magukon segítsenek s a hozzájuk beérkező betéti összegeket elsősorban is a saját célúkra használják fel! — Magyarázzák meg a népnek, hogy a kipróbált, a kitapasztalt, a bizonyos jót ne áldozzák fel a bizonytalannak, a lidércfénynek, mely posványba és romlásba vezet; — magyarázzák meg a népnek, ne tegyék ki magukat annak a veszélynek, hogy ha az uj losonci pénzintézett, melyet tót intézetnek mondanak és pedig pánszláv tendentiákkal, rövidesen megbukik ! nagy kárát fogják vallani annak, hogy az eddigi évtizedeken fennálló és teljesen reális alappal biró losonci pénzintézetek a nép eltévelyedett részétől a további támogatást meg fogja vonni.

Egy hazának a polgárai, gyermekei vagyunk ! Ennek a hazának a jövője, fejlődése, biztonsága attól függ, hogy mindnyájan egyetértsünk s közös erővel védelmezzük meg alkotmányunk jeles intézményeit, melyek részünkre a szabad fejlődés, egyenlőség és testvériség érvényesítését biztosítja, ne induljunk álom képek után, cseh vagy orosz biztatásra, mert az mind lidércfény, csak a posványba vezethet, példa rá Szerbia!

Nemzeti lobogónk megbecsülése.

»Három szinü a nemzeti lobogó, Mind a három becsülettel ragyogó.«

Ezt mondja a költő és igaza van, annyira igaza, hogy ez külön bizonyításra nem szorul, őseink vére, őseink küzdelmei, diadalai elég bizonyítékot szolgáltatnak erre.

És mégis nem tudjuk eléggé megbecsülni a nemzeti trikolort!

Az igaz, hogy minden ünnepélyes alkalommal, pl. március Idusán, Szent-lstván napján stb. kitűzzük házainkra a nemzeti lobogót. A nemzeti szinü kokárda alatt büszkén duzzad a mellünk, de azért még sem tudjuk eléggé megbecsülni a magyar trikolort!

Aki állításunk igazságát kétségbe vonja, figyelje meg például március 15-én városunk fellobogózását. Már előző napon hívogat igen sok ház ormán a szivárványszínű zászló a közös örömre, a közös imára. De az ünnep elteltével még egy hétre rá, sőt néha azontúl is, ott búsul az esőverte, széltépdeste lobogó a ház tetőzetén. Olykor-olykor a zászlórudja is lefelé áll, mintha mindez jelképezni akarná azt, hogy mi magyarok csak ünnepelni, csak dáridózni tudunk, de tenni, cselekedni, magyar chauvinista szellemben állhatatosan buzgólkodni, alkotni nem.

Ez szomorú tapasztalat! Minden vallásfelekezetnek, minden valamire való erkölcsi testületnek megvannak a maga jelvényei, szinbolumjai. A kereszténység szinboluma a kereszt, egy-egy testületnek jelvénye a testületi lobogó és menynyire ügyelnek ezekre! Jaj annak, aki a templomi szentélyt beszennyezi! Jaj annak, ki a testületek lobogóját megtépdesi. A jó katona a világért sem hagyná odaveszni ezrede lobogóját és mi háztulajdonosok ott hagyjuk rongyolódni a nemzeti szinü lobogót háztetőinkén.

Ez nem megbecsülése a nemzeti lobogónak! A nemzeti lobogó szent jelvénye a magyar nemzetnek. Aki nemzetünk lobogóját nem becsüli, az magát a magyar nemzetet se becsüli. Ép azért valahányszor kitűzzük a nemzeti trikolort házaink ormára: az csak addig lengjen ott, inig a nemzeti ünnep tart. Utána rögtön vonjuk be azt, és vigyázzunk reá, hogy az tiszta, ép maradjon és ne legyen egyhamar szinehagyott, fakó ronggyá. Ezt kívánja a nemzeti önérzet; ezt követeli a magyar önbecsülés és ezt parancsolja hazánk, nemzetünk szeretete.

Ha ilyformán szemmel láthatólag is megbecsüljük a nemzeti lobogót; ha az idegen látja, hogy mi milyen kényesek vagyunk ebben az irányban, akkor talán az idegenek is jobban fognak tisztelni bennünket, de köztünk lakó idegen ajkú honfitársaink is jobban fogják érezni a nemzeti szellem erejét és kódolásra késztető melegét. Akkor talán nem fog akadni köztünk nemzetrontó, népámitó, cégéres izgató, aki házára csak azért tűzi nemzeti ünnepeken a magyar lobogót, hogy házának disztelensége föl ne tűnjék, hogy ezzel — mint az oroszlánbőrbe bujt szamár — takargassa az ő hidegen számitó, gaz szándékát és törekvéseit.

A magyar nemzeti lobogó jelezze azt, hogy az, aki kitűzi, e hazának igaz fia. A magyar nemzeti lobogó mutassa azt, hogy az, aki fellobogtatja, még halóporában sem áldoz a magyar istenen kívül — idegen isteneknek.

De van még egy ok, amely a magyar nemzeti lobogó megbecsülését a fent elmondott okokon kivül követeli, és az az ok nem csupán az egyéni és nemzeti becsület és tisztesség kérdése, de ez a nemzeti összetartás és a felebaráti szeretet kérdése is.

Miért tűzze ki valaki a nemzeti lobogót háza ormára, ha azt ott felejti és ezzel csak megbotránykoztatja a járó-kelőket? Szereti az ilyen ember magyarságát, ha a nemzeti jelvényt nem becsüli ?

Valamikép a régi harcok jelvényeit ereklyéül őrzi a nemzet, úgy óvja, őrizze a család azt a lobogót, amelyet a családfő nemzeti ünnepeinken kitűzött a ház ormára. Ennek a jelvénynek a családban oly szentnek kell lennie, mint akár a menyasszonyi koszorúnak, mert a nemzeti lobogó erőt, hatalmat jelent, szeretetet és összetartást hirdet, őszinteséget és hűséget követel! Ezért becsüljük meg jobban a nemzeti lobogónkat.

Scherer Lajos.

Külügyi helyzetünk.

(K. S.) Aki figyelemmel kisérte az utóbbi években a külpolitikai élet fejleményeit, az tiszta képet alkothatott magának arról, hogy az európai béke, vagy békétlenség mindig a balkáni viszonyok alakulásától tétetett függővé. A Balkán már évtizedek vita közös féltékenység tárgyául szolgál a nagyhatalmak között s éber szemmel őrködnek egymásnak minden legkisebb tényére is, amiből esetleg valamely hatalmasság terjeszkedési vágyára, vagy b.folyás szerzésére következtetni lehetne.

Igazolja ezt azon körülmény is, hogy az okkupáit Bosznia és Hercegovina annektálása milyen élénk mozgolódást teremtett a máskor egymásnak hódoló és végtelenül udvariaskodó nagyhatalmak között. És ezen magában véve kicsiny jelentőségű és önként értetődő annektálási tény, már elegendő okot szolgáltatott a nagyhatalmaknak, hogy szint valjanak. Természetesen a diplomáciában a színvallás is diplomatikusan megy, vagyis: mindent csak kerülő utón.

A kerülő ut pedig volt Szerbiának ellenünk való uszítása. Mert hisz ahhoz nem kell valami magasabb diplomáciai szakértelem, hogy megállapíthassuk, miként a mai háború hires viszonyok felidézésének eredeti szerzője nem Szerbia, hanem valamely háta mögé rejtőzött hatalmasság, amely elég lelketlenül beleugratja azt a parányi országot a szúnyog és elefánt harcának mi velünk való eljátszásába.

A hatalmak, azonban mossák a kezüket, mindegyik a béke apostolának köntösébe bújva ájtatos képpel inti Szerbiát a békére, de úgy ezen intelmek, mint a külügyi képviselőinknek adott feleletek a diplomácia minden raffinériáját

az volt, csak mulatságokra ne járjunk, csak drága ruhákat ne vegyünk.

De telt, múlt az idő. A férj szorgalma megkétszerezte a jövedelmet és — mivel a gólyamadár távolmaradt — a feles jövedelem ébresztette, növelte az asszonyka hiúságát. Most már a legdivatosabb és legdrágább ruhákra vágyott. És a régi körből «elite» társaságba óhajtozott és a szerény asszonyka lassan-lassan a leggőgösebb nők egyike lön.

Gyermekkori barátnőit kerülte, mert csak «szabó», csak «cipész» stb. lánya. De utolérte őt is a nemezis! Az uj társasága őt, a parvenüt nézte le, mert hiszen férjének, de meg neki se volt — nemesi kutyabőre.

Azért elégedjünk meg a magunk körével, amelyet a sors számunkra kiszabott és a boldogság nem fog kikerülni bennünket.

VI. Az „uj“-tan

Cservenka János gyári munkás volt. Szorgalmas és munkabíró ember. Szerette a feleségét és hat gyermekét. Értük fáradt, reájuk fordította keresetét. Nem is volt soha baj a regényes, de boldog kicsi lakásban.

Egyszer azonban elvetődött egy szombat este társai unszolására egy korcsmába. Itt akadt egy igen okos ember, aki telebeszélte — pálinka mellett — a fejüket a gazdagok szívtelenségével, a törvény igazságtalanságával, a vallás haszontalanságával. Még szabad szerelemről is beszélt az a tudós férfiú.

Cservenka János eleinte ellenmondóit a hallottaknak. De mivel egyik-másik társa munkaközben is ilyféle eszmékről ábrándozott előtte, lassanként teljesen elfoglalták eszét, gondolkozását. Most már többször maradt el szombatonként. És ménéi többször hallgatta az uj ludósok tanait, számadatait, igazságait, annál inkább megzavarodott szegény Cservenka János feje.

. Közben megismerkedett egy fiatal, de teljesvérű szabad gondolkozást! gyári leánnyal. A leány addig udvarolgatott a mi Jánosunknak, mig szinte belebolondult a leányba.

A nótának a vége az lett, hogy a mi emberünk «öregnek» kezdte találni hitestársát és egy szép napon eltűnt azzal^a leánnyal, aki Jánosunknak csapta a szelet. És azóta hátrahagyott hat gyermekéről nem gondoskodik az elhagyott hitestárson kivül senki, csak a jó Isten.

VII. Az arisztokrata.

Egy rongyszedő jól kereskedett s utóvégre is pénzarisztokrataságra tett szert. Számos cselédet tartott s a mint dukál, — egyetlen fia mellé kitűnő nevelőt is fogadott. A hó végén fizetésre kerül a sor s a cselédek — libériás inason kezdve a szobaleányig - egymásután felvették sommás fizetésüket; utoljára a nevelőre kerül a sor.

— Itt van, barátom, — szólal meg a dús az ön jól megérdemelt jutalma. Legdrágább

kincsem, gyermekem, testi és lelki jólléte fölött őrködjék ezentúl is, mint eddigelé s mindig jó barátságban maradunk. Sohse felejtse el, a jó tanítvány tanítója büszkesége s a tanítvány is büszke szokott lenni a tanítójára!

Ily lélekemelő izes falat után szegény nevelőnknek 30 koronányi havi fizetést nyom a markába. Az önérzetes nevelő a jól megérdemelt jutalmat visszatette az arisztokrata asztalára:

— Bér ez, uram, nem fizetés avagy jutalom I Szolga pedig nem akarok lenni.

Ezzel faképnél hagyta az elámuló urat. Hazám nevelői ! Hányán nem szolgáltok hitvány bérért?!

Vili. A honmentő.

Kossuth apánk tanaira esküdött, korteskedett és dikciózott. Majd Marx elveit fejtegette és vörös nyakkendőt viselt. Végzetül parcellázásba fogott és a szegény népet nyúzta, szipolyozta. És midőn mindezért megrugdosták, leköpték, mártírnak tüntette fel magát, akit üldöznek, bojkottálnak, mert szándéka, vágya, célja, mindennapi imája — a magyar haza üdve, a hon mentése.

Pedig az ilyen nem honmentő, de Biberach, kinek jelszava: «ott van a haza, ahol a haszon. És miért ne húzzam azt?!»