Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1909-03-18 / 11. szám
VIDÉKRE: 0 I B ‘ B 0 W m B B .feji B B IB» $ KIADÓHIVATAL: r!lévreVre 's kor* — fi!' ■ B ■ Mk H ü U M B M H 0 MM ■ Losonc, Kubinyi-tér II. Negyedévre^ kor. 50 fii. BE B H lS|| B fi ffi fi | | jl fflft I gMj Községek, egyesületek, ^fil II fifi f^ll 'WmM Sf dK± H |S||j {S ^ fiftj _ fifi| Ihfe 9« iM nyék és a lap s/étkiiltovábbá nógrádmeg'yei ^H ^B «KR W& Wm- H3ií BÜ ®p|8 J®« S3B BR M ffM AB HH MB «$» WjßL H Mi désére vonatkozó feltanitók és körjegyzők H AB BE |||| |P§9 ,J|g! BfflB RR flÖg |||| fiira MB Hl SH I IW szólalások intézendők. I^%*5««^JdljTíio.í; B | | I JjJ BB BUBI I IBI li Ír m 0 I B H^det&ekjrán^osáron Egyes szám ára 20 fii WhÉmW 8k H§ 'wMbKI ’ém wjSdg/J *4- "ff <. t H§ WBStg falban. A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PARTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE. IV. ÉVFOLYAM. 11. SZÁM. MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. LOSONCJ9Q9. MÁRCIUS 18, •• Ünnep után. Elmúlt a magyarságnák jóformán egyetlen politikai ünnepe, március 15-ike. Ez is jóformán csak a politizáló asztaltársaságok, jámbor vidéki társadalmi és politikai egyesületek ünnepe, aminek az országos politikában súlya nincs. Politikainak mégis inkább annyiban nevezhető, hogy a 48-as politikai párt utóbb évenkénti alkalomnak tekintette a maga politikai programmjának terjesztésére; jól tette, ezek a politikai hitéletiszertartások minden külsőséges voltuk dacára nagyban hozzájárultak a párt kátéjának terjesztéséhez. Harmadéve s főleg negyed- és ötödéve a 48-as párt a függetlenségi hangulatot hatalmasan feszitette és gyarapította a márc. 15-iki ünnepeken. Ma nem törekszik a már amúgy is türelmetlen függetlenségi hangulatokat ez ünneppel is gyarapítani; az esetleges fúzió inkább megszelídült hangulatokat kíván. Nem jó az ellenzéki tüzeket fújtatni, mikor az ünnepzajon keresztül csörög a hadsereg mozgósításának fegyvercsörgése. Mi, ezerfelűl megterhelt polgárok, elképedve vesszük észre, hogy milyen közel jutottunk egy költséges háború eshetőségéhez, amely háborúhoz semmi kedvünk, amely ellene van minden érdekünknek. Még inkább elképedve látjuk, hogy akadnak magyar lapok, sőt magukat függetlenségieknek vallók is, melyek talán nem annyira korlátoltságból, mint megtévesztő szándékkal a magyar nemzeti önérzet és nemzeti érdekek követelményének merik hirdetni az esetleg kitörendő szerb háborút. Hát ugyan mi érdekünk nekünk magyaroknak ez a véres és költséges kaland? Hát ugyan mivel más ma a helyzetünk Boszniához, mint volt ezelőtt három évtizeddel az okkupáció idején, amikor az akkori országgyűlésünknek volt annyi őszintesége, önérzete és becsületessége, hogy hevesen tiltakozott és dolgozott a háború ellen. Mi hasznunk lett azután belőle, hogy Magyarországnak is rengeteg pénzáldozatával és elsősorban magyar vérrel a két balkáni tartományt az osztrákoknak megszereztük? Az, hogy Ausztria hadiigyileg, gazdaságilag, iparban és kereskedelemben, erősödött e két tartomány által ellenünk. Az akkori okkupáció alkalmával némely rosszhiszemű intrikusaink azzal érveltek közöttünk az okkupálás mellett, hogy az elfoglalandó tartományok ősi történelmi jogon elsősorban mégis csak inkább Magyarországhoz fognak majd tartozni. Akik ezt elhitték, azokat a lefolyt három évtized eléggé kiábrándíthatta: nemhogy a magyar államiság, ipar és kereskedelem a rengeteg pénz- és véráldozatának kamatait megkapta volna, de egyáltalán kevélyen visszaszorított onnan az osztrák minden magyar vállalkozást. S akik mégis az elkövetkezendő annektálástól vélték államiságunk és anyagi érdekeink ottani érvényesülését, azoknak legnaivabb ábrándozását is kijózaníthatta az annekszió formája és következményei. Az annekszió nem a magyarság ősi jogán történt (hacsak két-három szónyi csufságos mézes madzagot nem hazudnak elégtételnek), sőt súlyos sérelmet ejtett állami önállóságunkon egy uj reális birodalmi közösség, a közösbirtoklás elvitathatatlan tényével. A magyar tőkének, a Magyar Kereskedelmi Banknak első vállalkozását is az osztrák parlament és miniszterek felsőbbséges gőggel kirugdalják. Igen, Európa uj térképei világszerte hirdetik már a tényt, hogy Bosznia Ausztriának tartománya lett, az elhazudhatatlan valóságnak megfelelően. És most az előtt állunk, hogy a máris vagy 300 milliót kitevő annektálási költségen felül egy még költségesebb, esetleg igen makacs és véres háborúba keveredünk — az osztrák érdekekért. És újra elsősorban is magyar fiaink állanak egy hadjárat minden Ínsége, sőt életveszélye és vérontása előtt — az osztrák érdekekért. Mit vétettek nekünk a szerbek? Hogy szidták az osztrák-magyar monarhiát? Jól tették, mert igazuk volt. Az osztrákot szidták tulajdonképen, mi is azt szidnók, ha mérnök. Hogy a szerbek jogot formáltak a szerb lakosságú Boszniához? Több juguk is van hozzá, mint Ausztriának; az ők egyesülési vágyuk Boszniával ép oly tiszteletreméltó, mint 48-ban a mi vágyunk az Erdéllyel való egyesülésére. Mi úgyse tudnánk Boszniában magyarosítani, elég szlávunk van magunknak is, mi magunkat se tudjuk ellátni iparral tizedrészben sem, nemhogy ott mernénk alapitgatni, tőkénk nemhogy számukra, de magunknak a számunkra sincs elég. Mi tehát egész szívvel és lélekkel azt óhajtjuk, hogy Bosznia legyen akár a Szerbeké, akár Montenegróé, akár mindkettőé, legalább a mi horvátjaink Nagyhorvátországa nem fog létesülni miatta. TÁRCA. Agyagemberkék. Szebásztiánó szekerének árnyéka ide-oda rezzent a holdfényen. A vén, zsugori szobrász szundikálva ült a bakon és azon álmodozott, hogy miként lehetett volna a vásár még jobb? Mert jó volt. Nagyon jó. A merev, buta kis agyagbábuk, amiket bevitt szekéren a városba, átváltoztak kongó tallérokká és bebújtak Szebasztiánó nagy bőrerszényébe. A kocsi derekában alig lézengett egy két visszamaradt figura. Egyszer, ahogy a szekér nagyobbat zökkent, a szobrász felriadt. Feltekintett és maga előtt, a holdfényes utón, valami fekete alakot látott, amint bukdácsolva billeget tovább. — Ni! A sánta Alpánusz! — dünnyögte a szobrász. — Kiváncsi vagyok, hogy az ő vásárja hogyan ütött ki ? Megcsapkodta a lovát. De amikor csak néhány száz lépésre volt a gyalogos mögött, már látta, hogy nincs mitől tartania, mert Alpánusznak, a konkurensének hátán épen úgy feszült a szobrokkal teli zsák, mint amikor elindult a városba. — Jó estét Alpánusz! — szólította meg amikor elérte. — Ülj fel ide mellém. Nos, milyen volt a vásár? — Semilyen! — mondotta busán a sánta szobrász sóhajtozva és sóhajtozva felkapaszkodott Szebásztiánó mellé. közül? Hát nem adtál el egyet sem a figuráid De igen ! Épen csak egyet! Azt mondta, hogy a fiának görcse van, majd megijeszti a bábuval, attól eláll a görcs. Szebesztiáno gonosz kárörvendve mosolyt dugdosott s Így szólt: — Látod, Alpánusz, te csak makacs bolond vagy! Mit farigcsálsz mindenféle csodálatos, különös figurát ? Miért nem csinálsz olyanokat, mint én ? Juhászlegények, botra támaszkodó pásztorok, palástos szentek, szende szüzecskék ... Az ilyesmit vásárolják. De a te fancsali figuráid az ördögnek sem kellenek. Hanem hiszen beszélhetek én neked, ugyancsak hiába beszélek, mert te makacs bolond vagy Alpánusz! Hanem hát lásd mire mégy. Alpánusz hallgatott. Felnézett a lilás fényben izzó csillagokra és azt gondolta, milyen jó izüen tud ő lemosolyogni a városiakra, a falusiakra s különösen Szebásztiánó ostoba figuráira, ha egyszer olyan magasra röppenhetne, mint azok a csillagok. Sokáig nem szóltak. Szebásztiánó törte valamin a fejét. Amikor a szekér felkanyarodott a dülőutra, a fukar, vén szobrász azt mondta Alpánusznak: — Mutasd szobraidat! Megveszem őket! Alpánusz örömködve nyitotta fel zsákját és egyenként nyújtotta oda Szebasztiánonak a figurákat. Az dörmögve meg-megszólalt néha. — Ostobaság, egyiknek sincs értelme! De azért megveszem őket. Hiszen éhen halsz különben. Alpánusz azonban titokban jól látta, hogy a vén szobrász arcán a szobrok láttára mély barázdákat hasit az irigység. És azonnal elfeledte, hogy tegnap óta nem evett. Szebásztiánó egy-két tallért vetett oda társának, aztán e'váltak. Alpánusz nekivágott a nyirkos ösvénynek és sánta lábával nehézkesen hazabillegett nyomorúságos viskójába, amelyik ott szomorkodott az erdő szélén, az ér partján. elmúlt. Az idő télre fordult, lassan a karácsonyi is Végre eljött szent Szilveszter napja. Szebásztián már korán bement a városba, szobrait eladni. Hanem Alpánusz abban maradt. Pedig ez nagy és nevezetes vásár. De talán azért menjen be, hogy újra hallja, amint már százszor hallotta: — Nini! Ki ez! Mi ez? Kit ábrázol ez a szobor? Ugy-e magad sem tudod? Lám ez meg épen olyan, mint a Karmeliták süket sekrestyése. Ennek meg — nézzetek ide — nincs szeme ! Te toltad ki, te sánta ezermester! Hát ezért menjen be a városba? És hogy vissza kelljen hoznia figuráit azon mód. Nem, nem ment be. Kisétált a csermely mellé, aminek a tükrén itt-ott már hártya verődött és nekitámaszkodott egy deres fának. Már három napja nem evett és érezte, hogy közel a vég. Felsóhajtott! — Kedves szobrocskám. Isten veletek! Maga sem tudta, hogy telt el az idő alkonyaiig. Akkor megint bement kunyhójába és meggyujtotta az utolsó gyertyavéget.
